N y á r

.
Emelkedik az égbolt s lesz ragyogóvá,
Élénkszemű haddá válnak a téli, vak órák:
Megint, megint a nyár!
S megint csak mennél magasabbra hág
A nap s a nyár, tüzes aranyló ragyogásban,
A kétely bennem mind mélyebbre vág:
A fény közt mennyi kötelék, homály
Marasztal, és a pénz, ami kell, de nincs,
Legvastagabb bilincs.
Hova évről évre jobban vágytam,
A zöld hegyeket, messze tengert már sose lássam:
Ez rendeltetett.
Végelátlan bú ez a tekergő fonál,
Ékkő a napkorong, de már
Borzalmas ékkő,
Hozzá az ég szelíd keret.

.
Az ég, az ég azonban kéklő,
Magos, de a földdel összeérő.
Part a láthatár, bizonytalan.
A páráktól az égbolt megremeg.
Az égnek fodra van?
Fodor? Nem, hullám ez, morajtalan.
Fejem fölött egy gólyapár kereng el.
Tán fürdenek?
No lám, a nyár lett nékem tenger,
Tündéribb, mint mely megtagadtatott.
Az ég már partjain kiárad,
A sár földet, a szennyeset, vakot,
Elönti a sok házat, ablakot,
Én nem leszek hitetlen, mint Tamás.
A levegőben ing a pára,
Hogy zúg a fény, zuhog a fákra,
A lég is fényes tengeráradás.

Ez a színjáték, mit óhajték,
Hullám nagyobb hullámba csap,
A tajték
Hancúroz és elémszalad.

.
De máris búgva újra támad
A dőre vágy, csitított bánat.
E színijáték mit nekem!
Jó volna benne elmerülni,
A tengeren könnyű hajóval ülni
És ringani a kéklő vizeken.
Hajómat tán egy áram megragadja
És engem is a végtelenbe dob.
Mert futnék már a nyárral égve
A térbe, a fénybe, a légbe, az égbe,
Hisz nézni szép, parton maradva,
De élni, élni jobb!
.
Búsítanak derűs káprázatok.
Én, én vagyok-e az, ki lázadok?
Én vagyok-e, ki tengerbe merül
S csak hagyja, ringassák a kék habok,
És az is én vagyok,
Ki elmarad a parton egyedül
És úszni nem mer?
Már nem tündéri kék e tenger.
Forróbb, forróbb a nyár és fojtogat.
Készít mennydörgést, nagy viharokat.
De nincsen oly szörnyű vihar,
Mint az, mit a tündöklő hőség
Felkavar.
Ott fent
A kék, hatalmas csend,
A bősz ég,
Itt lent
Eső a por, villám a fény,
Elvonulok sötétített szobámba,
S mintha a tenger fenekén,
Barlangból nézek szörnyeteg világra.

.
Majd egyre később jő a hajnal,
Egyre korábban alkonyul,
Még zúg a nyár, de zöld tarajjal,
Az ifjúság is elborul.
Az ősz zendíti énekét,
S hever köröttem szerteszét
Egy-egy színes kagylódarab.
Tengerből, nyárból ez marad.

.

/Vas István, 1934/

.

.

.

     Fegyverszünet

.
A sorsom, vén ellenfelem,
fehér zászlót békülve lenget.
Úgy küldi át fegyvertelen
követét: a nyárvégi csendet.

.
Apadt vizünk is vész után
felejti záporok haragját:
átszűrve sűrű lomb-szitán
finom zenével zsong a nagygát.

.
Itt nincsenek hangos viták,
babonás, tiltó öv határol.
Csak a halott jezsuiták
járnak át a Kálváriáról.

.
Csak körte dobbant és batul,
amit az ősz már meglegyintett.
És milyen kritikátlanul
dalolnak itt a karcsú pintyek.

.
Fény hull, álomba szédítő.
Szúnyog-balett ring-leng a hőben.
És a ragadozó Idő
áll, mint az ölyv a levegőben.

.

/Áprily Lajos, 1934/

.

.

A batul egy Erdélyből származó almafajta.

.

.

.

                                   Nyárutó

.
Hát csudaszép ez a nyár: csupa fény, csupa árny, csupa ritmus!

.
          Berkenyebokrok alól
          sárgarigózene szól.

.
Hangos a völgy, tele van még szilvaszedőkkel a hegyhát.

.
          Fülledt lombok alatt
          zsendül az őszibarack.

.
Őszül a zöld fűszál, libanyáj pepitázza a tarlót.
.
          Vedlik az ostorom is,
          szál sihederkorom is.

-
Meg-megroggyan a zsák, hazagondol már a malomból.

.
          Szérűn tyúkjaival
          szunnyad a szalmakazal.

.
Csönd van. Fényes csönd. Gyönyörű harkály veri mellem.

.
          Hej görögök, latinok!
          Kopp, kipikopp, kipikopp.

.

/Utassy József; a Csillagok árvája című kötetéből; 1977/

.