"Mintha ezért jöttem volna ide. Homályosan éreztem hetek, hónapok óta, hogy dolgom lesz még ezzel az érzelemmel, hogy a legváratlanabb, leglehetetlenebb helyzetekben fog felbukkanni, hogy nem lehet csak úgy  egyszerűen abbahagyni egy kapcsolatot, meg kell dolgoznom azért, hogy múlttá válhasson a még jelenlévő, kísértő, lezáratlanul magam mögött hagyott idő.

Ha nagy vonalakban nézzük a tizenkét kérést, azt kell megállapítanom, hogy míg szerelmem mondatai egy kivételével igencsak konkrét kívánságokat fogalmaznak meg, az én üzeneteim inkább valami körvonalazatlan, betölthetetlen hiányról üzennek: mintha nem kisebb feladatot róttam volna rá, mint hogy  a létezésem falán addig nyílt összes repedést betöltse. Utólag, a világ túlfelén egy franciaágyon üldögélve hirtelen megértem, hogy miért beszélt mindig becserélhetőségről, miért hitte, hogy az ő személye tulajdonképpen elvész a lényét beszippantó tébolyult szerelem gyűrűjében. Rádöbbenek, hogy a szenvedélynek ez a foka tulajdonképpen elszemélytelenít, hogy akitől mindent akarnak, az végül semmit nem képes adni, mert nem tudhatja többé, tényleg ő tükröződik-e egy másik lélek örvénylő felszínén.

'Örökké maradj velem.'

Micsoda baromság. Persze, hogy én írtam. Hanyatt dőlök, mint aki hirtelen nem bírja tovább, aztán felülök és a tizenkét cédulát két részre osztom.A 'Sose legyen mással ilyen jó' kerül legfelülre. Ez legalább olyan őrült, mint az enyém: inkább átok, mint kívánság,  több benne a kétségbeesés, mint a vágy. Hat-hat papírcsík fekszik lefelé fordítva az ágyon. Nem lehet véletlen, hogy ezek a cetlik elkísérnek engem ide. Egyenként fordítgatom őket vissza. Helyet kell találjak ezeknek a valaha leírt szavaknak, végső nyughelyet. 

Másnap reggel a közeli sintoista szentély kapuja előtt állok. Kezemben a város térképe, zsebemben a cédulák. Először volt szerelmem legforróbb céduláját akarom elhelyezni, ezt szabtam ki ma délelőtti feladatnak. Tanácstalanul nézelődöm. A kérés szókimondó és szenvedélyes, ugyanakkor leírva megejtően suta is. Valami különleges, titkosnál is titkosabb helyet szánok neki. Meleg, védett, örök zugot. Besétálok a szentély parkjába, a bejáratot két oroszlán őrzi. A jobb oldali szája kitátva, ez az életet szimbolizálja, a a másiké csukva, ő a halál oroszlánja. Őgyelgek a jinja parkjában, figyelem az ittenieket. Jönnek, kezet mosnak, bemennek a szentélybe, minden mozdulatuk valami szorgos igyekezetet tükröz: talán tényleg csak pár percre tértek be. Egy gingkófa aranyló leveleit fotózom éppen, amikor fehér galambraj kap fel a lombok közül. Galamb! Hosszan tűnődöm, hogyan lehetne egy fehér galambra bízni céduláim legforróbikát, hogy aztán egy meglepett szerzetes átvegye az idegen nyelven írt, immár érvénytelen üzenetet. Hülyeség, valami egyszerűbbet kell kitalálni. Hirtelen rájövök a megoldásra: az életet jelképező oroszlán szájában fogom eldugni a papírt, hogy másnap lángot leheljen és vörösen felgyulladó szemekkel döbbentse meg a környék járókelőit. El is indultok visszafelé, aztán hirtelen megtorpanok. Szemben cölöpök közt kifeszített madzagokon fehér papírdarabkák sokaságát látom remegni. Mintha az én céduláim rokonai reszketnének a kötélen: még íratlan, hófehér csíkok. Ezeket úgy nevezik, hogy nusa, a tisztaságot jelképezik. A kívánságnélküliség tisztasága.

Odalépek, és gondolkodás nélkül felkötözöm az egyik mondatomat: 'Simogasd meg a melleimet'.

Érzem, hogy amit teszek, bizonyos értelemben illetlen, ugyanakkor tisztában vagyok tevékenységem kultikus jellegével, ezért nem hagyom szóhoz jutni a tudatomban suttogó kételyt.

Kifelé menet visszanézek egyszer, elbúcsúzom a három év előtt vágytól. Az apró betűs cetli elvész íratlan társai közt, talán már meg se találnám, ha hirtelen le akarnám venni."

(Tóth Krisztina: Hideg padló)