SZVJATOSZLÁV

 

 

 

A Richter?, mondják

 

a barátai, igen, társalgás

 

 

közben huncutkodva vissza-

 

hőköl, belenevet álságos

 

csodálkozásaiba, mókázik,

 

 

mutogat, meghajol utcán

 

a lompos-nagyfülű spánielnek,

 

 

hátradől a karszékén,

 

s mintha egyedül lenne,

 

 

a távoli erdő szépségébe

 

merül. Most igazi.

 

Ilyenkor megszólíthatatlan.

 

Úgy közelít szmókingban

 

a zongorához, mintha meg-

 

 

birkózni akarna vele.

 

Finoman lépdel vissza-

 

felé, s csöndes örömtől

 

fényes az arca… Mielőtt

 

 

kezdené, sokáig térdén a keze.

 

Érintgeti a billentyűket,

 

futkos rajtuk az ujja.

 

Mintha rajzolgatva keresgélne.

 

Halk, szelíd. Mind lassúbb.

 

Mintegy titokban leli meg

 

 

Schubertet. Olykor mellé üt,

 

nem rendül meg. Már él,

 

amit útjára bocsátott,

 

a kimondhatatlan.

 

 

   Dúdol. Richter, te

 

   kisfiú, égi gyerek vagy.

 

 

   De készül benned az

 

 

   erdőtűz. Most még elemi

 

   gyöngédség simul el

 

   körülötted, ám két

 

 

   robajlás közt, mik

 

   hirtelen dőlnek ránk,

 

   mint nyikorgó fák

 

   lombozata, hallani már a

 

   tűz ropogását. Belőle

 

   tör elő Rachmanyinov                 

 

   fenevadja. Fönségesen áll,

 

   mint az egyiptomi állat-isten

 

   szobra. Most szólítja a többit.

 

 

   Megtisztel téged, Richter

 

   a nagyság, ez a zenei

 

   ítéletidő. A hátad mögött

 

   tucatnyian összeverődtek.

 

   Lekuporodnak, figyelnek.

 

   S ahogy befejezted,

 

   macskatalpon elosonnak.

 

   Félnek a tapstól.

 

   … Az a tölgy pedig a

 

   moszkvai parkban, mit

 

 

 

   a koncert utáni futásod

 

   végén megölelsz, vár

 

   rád, lomblengés nélkül.

.

.

.

   /Vasadi Péter, 2017/

.

.

.

http://www.revizoronline.com

 

/hu/cikk/2093/richter-in-

 

hungary-1954-1993/

 

.

.

Rachmanyinovtól pl.: az op. 23/7

.