László Ibolya

 

 

OKTÓBERI VÁZLAT

 

Szeme, szoknyája kék az égnek

mely itt az ablakodban ül

és a fények sárga húrjain

a tűnő nyárról hegedül.

Szeme, szoknyája kék az égnek,

de mint a fázós nénikék

a tűzhely ölén kuporgó tüzet,

úgy fogja körül a napot az ég.

Kölyökszél sír mellén a tájnak,

a dombon, hol a gyalogút

elnyűtt kis pántlikája rég

avarba, sárba, őszbe fúlt.

Nyarat mímel mégis az ég,

viruló menyecskét a vén,

pedig acélkék csillagait

fagyokkal festi a kökény

és madártorkú erdők fáin

a remény csendje üt tanyát,

babusgatni a jövendő tavaszt,

mint magzatukat az anyák.

 

 

Köznapi lobogás [41.]