László Ibolya

 

 

VÁROSSZÉLI ALKONY

 

Zengenek a városszélen

szélzaklatott vizek,

hullámra hullám,

hangra hang borul.

A fáradtság nyűtt batyuit ledobva

itt elheverhet gyermekként a felnőtt,

nádsípon muzsikálva a gondot,

vagy elbámulni mint futnak a felhők.

Cserepek, obsitos fazekak

sorakoznak és hódol a vidék.

Zöldtükrű vízen a kacsák,

– megannyi sárga hajók,

oly mindegy, hogy kiék,

itt minden az enyém!

Innen az alkonyi nap

óriás tüzes labda

az ég szürkülő meredélyén.

Ugranék egyet, el is érném,

de hagyom ott.

Elfáradhatott,

míg végiggurult az égen,

s megállt a városszélen,

minket köszönteni.

Nyomában jő az alkony

a tintakék madár,

szárnyára csillagokat ültet

s harangszavára száll

a lágysötétű est tájaira.

Jó itt nekem a városszélen,

nádmuzsikájú csendben merülni el,

és felmerülni frissen,

szilaj remények terhivel,

hogy tán az ördög nem visz el,

hogy tán a holnap, holnap más leszen,

sem másokért,

sem magamért,

nem pöröl úgy velem,

mint a kemény jelen.

 

 

Köznapi lobogás [10-11.]