De ha már írtad, gyorsan rákerestem a Bethlen Gábor látomás eredeti leírására:
"A fejedelem kijött a boltíves kapu alól, s keresztülment a kolozsvári nagy piacon. Ketten voltak vele, Péchy Simon jobbról s Toldalagi Mihály balról kísérte.
– Nézze Nagyságod – mondta Péchy kancellár –, már ma újfent megnyitott egy bót.
A nagytemplom körül alacsony várfal volt, amely külső oldaláról apró vásárosbódékkal volt teleépítve.
A fejedelem melegen mosolyodott el.
– Hálaistennek – mondta –, ott van élet, ahol a kalmárok nyitni kezdenek.
Lassan haladtak előre, egyszerre csak Toldalagi Mihály meghökkent, s ijedtében megrántotta fejedelem mentéje ujját.
– Nagyságos uram!
Bethlen, aki lesütött szemmel járt az utcán, felemelte pillantását, s dermedten megállott.
A tiszta hideg napban csodálatos látomás volt.
A templom tornya felett valami violaszínű köd, amelyet hogy jobban néztek, olyan volt, mintha fonalak ereszkedtek volna alá a nagy magasságokból. Nyílegyenesen szöktek fel ezek a szálak a mennyboltozatig, mintha isteni jel kötötte volna a tornyot az éghez.
A fejedelem nagy fekete szemeit merően függesztette a természeti csodára, s amint ott állott s nézett, lassan mintha a torony mögött egy másik torony nőtt volna roppant magasságba. Különös volt ez a második torony, gótikus óriási építmény formáját mutatta, ezer csipkével s apró tornyocskákkal, tisztára kivehetetlen volt, olyan volt, mint a Szent István tornya Bécsben, vagy olyan volt, mint a János Jelenéseinek tornya, mely néz keletre, nyugatra, északra és délre...
Sokáig állottak ott, s nézték a rendkívüli jelenséget. Szívük, lelkük fel volt indulva, s pezsgés helyett lehalkult a vér az erekben.
Egyszerre csak, minhta újabb csoda történt volna, az egész látás ellobbant, eltűnt szemeik elől.
Egymásra néztek: igaz volt ez, avagy csalódás. Egymás arcán keresték a bizonyságot, de csak azt látták, hogy mindannyian halottsápadtak, s a bőrük mint a sárga viasz, verejtékes.
Tehát igaz, tehát mind a hárman látták, tehát volt, s immár nincs.
Körülnéztek a piacon, s íme, az emberek ott álltak, ahogy munkájukba mentek, jöttek, vagy a fejedelmi urakat kíváncsian lesték, s valamennyien oly álmélkodó és ijedt mozdulattal kövültek meg.
Mindenki látta a látományt.
Egy sütőember állott a Koós-ház lába alatt, megszólalt:
– Ilyfélét láttunk most tizenöt esztendője, s meghala Boldizsár, s háború leve.
A fejedelem fölemelte ujját s ráintett:
– Erras, Boldizsár úr halálának tizenkilenc éve, s ez nem háborút nunciál, hanem az én sorsomat signifikálja: fel fogom emelni Erdélyt, mint egy templomot – Isten segítségéből.
Akik hallották, megilletődtek, s az emberek összedugták a fejüket, amint a fejedelem öreges, nehézkes léptekkel továbbment.
A két tanácsúr hallgatott, nem merték a fejedelmet gondolataiban háborítani.
Hirtelen erős szél kerekedett, s végigsepert a piacon. Oly erős volt a szél, hogy megrázta az ablakokat. Toldalagi leguggolt kicsit, úgy szegült ellene, Péchy Simon hátat fordított, s köpenyébe bújva várta el a szélrohanást. A fejedelem azonban csak leszegte fejét, s kimerevedett testtel merően várta el, míg alábbhagy a vihar. Szembe fogadta a támadást, mint Erdély szörnyű viharát a múlt évben, mikor Báthory Gábor úgy megkavarta a világot.
A vihar már messze járt. Felocsúdtak.
A templom felett már régen nyoma sem volt a látomásnak. Az utca színén még sodródtak, mozogtak a falevelek s szaraz héjak, de immár visszaállott a békesség."
