KFeri_2+4 Creative Commons License 2018.06.05 0 0 131330

Kis késéssel elkészült egy beszámoló a Gerecse 50-ről.

 

Gerecse 50 – újabb 50 km a cél felé

 

Körülbelül egy évvel ezelőtt ragadott magával a gondolat, hogy milyen jó lenne teljesíteni a Kinizsi 100-at. Az oda vezető (most már tudom, hogy rögös) út első nagyobb lépése volt tavaly ősszel egy sikeresen teljesített Iszi 50 teljesítménytúra. Télen és kora tavasszal csak néhány rövidebb túrára futotta az időmből, ezért úgy döntöttem, hogy ezt az évet még a felkészülésre szánom.

Februárban elsők között regisztráltam az 50 km-es Gerecse teljesítménytúrára. Akkor még nagyon távolinak tűnt az április végi időpont, de képzeletben már elkezdtem róni a kilométereket. Melyik szakaszon jártam novemberben, hol merre kanyargott az út, stb. Készítettem magamnak egy időtervet, 11 órás teljesítéssel számolva.

Aztán telt-múlt az idő és egyre közeledett a rajt időpontja. Néhány héttel előtte a jó idő is megérkezett, én pedig minden szabad percemet a kertben töltöttem, hogy minél előbb befejezzem a tavaszi munkákat. Így hát túrázás helyett a kerti munka jelentette az első Gerecse 50-emre a felkészülést. Meg is lett az eredménye, mert néhány nappal a rajt előtt még alig tudtam reggelente felkelni az ágyból, annyira fájt a derekam.

A család többi tagját (feleségemet és 4 gyerkőcünket) is próbáltam rávenni, hogy induljanak el a 10 km-es távon. Nem tiltakoztak, szívesen szurkoltak volna nekem a befutónál, de úgy számoltuk, hogy túl sokat kellene nekik rám várniuk, ezért végül letettünk erről a családi indulásról.

Ilyen előzmények után egyedül indultam el szombaton hajnalban Tatabányára. Szerettem volna korán odaérni, hogy még elfogadható távolságban találjak parkolóhelyet és minél előbb elindulhassak, hátha így kevesebbet kell a nagy melegben gyalogolni. Háromnegyed 6 után nem sokkal már sikerült „becsipognom” és beállhattam a 6 órakor rajtolók népes csapatába.

Pontban 6 órakor indulhattunk el. Hatalmas emberfolyam hömpölygött végig a város utcáin. Néhány autó próbálkozott keresztezni a túrázók útját, kevés sikerrel. Gyorsan elértünk az autópálya alatt átvezető kis alagúthoz, majd folytattuk a gyaloglást a hétvégi kertek kerítése mellett.

 

1. EP, János-forrás (6:30) – Fél óra alatt értem el az első ellenőrző pontot. Gyors pecsételés után indultam is tovább. A rajtban kapott úti csomaghoz itt újabb kiegészítőt kaptunk, néhány ragtapaszt egy kis dobozkában. Ekkor még bíztam benne, hogy nem lesz rá szükségem, de eltettem és haladtam tovább.

A korai időpont és az égen lévő felhők miatt kissé sötét volt az erdőben, de azért időnként meg-megállva próbáltam fényképekkel is dokumentálni a túrát. Persze a megállás nem volt egyszerű, mert itt még eléggé együtt volt a mezőny, ezért csak olyan helyen lehetett megállni, ahol félre tudtam állni egy kicsit.

Fél óra alatt értem el az elágazást, ahol nagy tábla hirdette, hogy a 10 és 20 km-es távon indulóknak majd egyenesen kell továbbmenniük, de nekünk balra fordulva, a S- jelzésen kell folytatni az utunkat. Kényelmes, enyhén emelkedő szakasz következett, volt idő és lehetőség elfogyasztani a reggelim második részét, egy szendvicset.

 

2. EP, Puszta-templom (8:00) – Kanyargós, kissé lejtős, köves úton érkeztünk meg a ponthoz, ahol hatalmas ládákban várt ránk a piros alma. Lajtos kocsiból vizet is lehetett venni, így lecserélhettem a rajtnál kapott szénsavas vizem maradékát „rendes” vízre. A pecsételés után ellenőriztem a talpamat, megnyugodtam, hogy minden rendben, megigazítottam a zoknimat, majd indultam tovább. A következő pontig 5 km várt ránk, amelynek jelentős részét aszfalton kellett megtenni. De legalább még nem volt meleg, hogy valami jó is legyen a dologban. Ezen a szakaszon találkoztam először a túratárssal, aki hatalmas hátizsákkal (sátor, polifoam?) rótta a kilométereket.

 

3. EP, Tardos (8:50) – A fogadó előtti padok tele voltak túrázókkal, sokan itt töltötték fel magukat energiával a következő szakaszokra. Én egy gyors pecsételés után indultam tovább. Indulás előtt elhatároztam, hogy lefényképezem az oszlop tetejére felállított MZ motorkerékpárt, de már csak a faluból kiérve jutott eszembe, hogy elfelejtettem megtenni. Nem baj, legalább eggyel több indok van arra, miért kell jövőre is elindulni.

A Bánya-hegyre kapaszkodva azt nézegettem, hogy mikor ismerek rá a novemberben már megtett útvonalra. Hamar elértem a K- jelzést, amelyen egészen Pusztamarótig sétáltunk. Gerecse-üdülő, medvehagyma, köves hegyoldal, sziklába vájt kápolna és már oda is értünk a pusztamaróti elágazóig.

 

4. EP, Pusztamarót (10:00) – Még csak 20 km-nél jártam, de úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a talpammal. Kerestem egy kényelmes farönköt, hogy megnézzem, mennyire súlyos a helyzet. Ránézésre nem volt komolyabb gond, de azért a biztonság kedvéért ragasztottam egyet a forrásnál kapott ragtapaszokból a talpamra, lecseréltem a zoknimat és indultam tovább.

A következő szakaszon főleg lefelé kellett menni, cserébe viszont kezdett egyre erősebben sütni a nap. Útközben gyönyörködni lehetett a tájban és a távolban sárgálló repcemezőkben, helyenként nagyon jól látszott az esztergomi bazilika és a Duna is. A jelzések végig jól követhetőek voltak, egyedül Király-kút előtt kellett egy kicsit keresgélni a jeleket, de eltévedni ott is nehéz lett volna.

 

5. EP, Héreg (11:10) – Pecsételés után előkerestem a hátizsákomból egy müzliszeletet, így biztosítva az extra energiát ahhoz, hogy leküzdjem a túra (akkor még) legnehezebb(nek gondolt) szakaszát, a bánya-hegyi emelkedőt. Azt nem mondom, hogy végig dalolva és mosolyogva, de különösebb nehézség nélkül értem fel a hegytetőre. Útközben készítettem néhány fényképet, de sajnos azok nem adták vissza azt a látványt és érzést, amit a hegymászás jelentett, így itthon csak azt tudtam mondani róla, hogy „jó meredek szakasz volt”.

 

6. EP, Bánya-hegy (11:40) – Rövid sorban állás a pecsétért, majd indulás a túra leghosszabb egybefüggő, ellenőrző pont nélküli szakaszán Koldusszállás felé. Ezt a szakaszt elvileg már ismertem, mert ősszel is erre jöttünk, csak akkor az ellenkező irányba. Helyenként valóban megismertem egy-egy jellegzetes helyet, de sokszor éreztem úgy, mintha még soha nem jártam volna arra.

Vértestolna felé közeledve már messziről lehetett látni a frissítőpontot, ahol zsíros kenyér volt a jutalom azoknak, akik eljutottak addig. Itt sem időztem sokat, a kenyeret útközben ettem meg.

A 40. kilométer, azaz Koldusszállás felé közeledve egyre jobban kezdtek fájni a talpaim. Éreztem, hogy van rajtuk vízhólyag, de úgy gondoltam, hogy majd Kolduszsálláson tartok egy hosszabb pihenőt és meggyógyítom a lábamat is. A pecsételő pont előtti útszakaszon nagyon nehezen fogytak a méterek. Na, nem az út nehézsége vagy a fáradtság, hanem a kövek miatt. Minden lépésnél úgy éreztem, mintha egy hegyes szikladarab lenne a talpam alatt. Azt hiszem, itt volt a holtpontom, mert úgy éreztem, hogy soha nem érek oda a pihenőhöz. De azért az nem fordult meg a fejemben, hogy feladjam és ennek nagyon örültem!

 

7. EP, Koldusszállás (13:30) – „Végre!” Ez volt az első gondolatom, amikor letelepedtem egy árnyékos fatörzsre és levettem a cipőmet. Nem állítom, hogy szép látványt nyújtott a talpam…

Nemrég olvastam egy kéktúrás fórumon, hogy itt még megvan a régi fém bélyegző is. Ezért otthon, indulás előtt még azt terveztem, hogy a kéktúrás igazolófüzetemet itt lepecsételem a régi pecséttel is. De ott, abban a helyzetben úgy döntöttem, hogy az a plusz néhány száz méter most nem hiányzik nekem, ezért fél óra pihenő után inkább Tatabánya felé vettem az irányt.

Nem volt könnyű megtenni az első néhány lépést, de a Bridgestone-os lányoktól kapott csoki és a citromos tea segített. Az a mondat járt a fejemben, amelyet egy túratárs mondott ősszel Pusztamarótnál, amikor a vízhólyagjaimat gyógyítgattam: „A hátralévő 10 km-t már fél lábon is meg lehet tenni!”

Ezen a szakaszon már sokkal kisebb volt a tömeg, kényelmesen tudtam haladni a saját tempómban. Egészen addig, amíg nem találkoztunk a 20 km-es távon indulókkal. Ott ismét nagy lett a népsűrűség, de legalább széles volt az út, így nem volt nehéz előzgetni a lassabban haladókat.

 

8. EP, Kisrét (14:25) – A pont után ismét magunkra maradtunk, a 20-asok közvetlenül mentek fel a Turulhoz, nekünk viszont kellett még egy kis kitérőt tennünk az autópálya felé. Többnyire magányosan haladtam a következő kilométereken és füleltem, hogy mikor hallom meg az autópálya zaját. Az egyre erősödő dübörgés azt jelentette, hogy egyre közelebb vagyok az utolsó előtti ellenőrző ponthoz.

 

9. EP, Autópálya-híd (14:50) – A ponthoz érkezve megkérdeztem a pontőröket, hogy letehetem-e a táskámat a kis asztalkára, amíg előveszem az itinert. Ezt úgy értelmezték, hogy már nem bírom tovább cipelni a táskámat és kiszállok, mert megkérdezték: „Akkor időt is írjunk?”. Erre természetesen hevesen tiltakoztam. Lehet, hogy egy kicsit elcsigázott voltam és a talpamon fájtak a vízhólyagok, de meg sem fordult a fejemben, hogy feladjam. Bekaptam 2 szőlőcukrot és indultam tovább az aszfalton a Turul felé.

Frissen aszfaltozott úton, tűző napon kaptattunk felfelé. Ismét találkoztam a nagy hátizsákot cipelő résztvevővel. Elismerően köszöntem oda neki. Egy fiatalabb hölgy kérdezte meg, hogy messze van-e még a Turul. Bíztattam, hogy már csak 700 m, utána már csak lefelé kell menni. Akkor még nem tudtam, hogy nem is lesz olyan egyszerű az a lefelé menet.

 

10. EP, Turul (15:15) – Jól esett a friss víz a lajtoskocsiból. Begyűjtöttem az utolsó pecsétet és indultam a lépcső felé. Bár korábban olvastam beszámolókat, hogy ez a túra egyik legnehezebb szakasza, de akkor egy kicsit kételkedve fogadtam az állítást. Lépcsőn lefelé a legnehezebb? Hát igen… 45 km után, vízhólyaggal a talpon, meredek, lejtős lépcsőfokokon lefelé haladni nem leányálom. Az vígasztalt, hogy nem én voltam az egyetlen, aki a korlát társaságát keresve haladt lépésről-lépesre a cél felé.

Ezt a szakaszt is sikerült letudni. Az autópálya alatti átjárónál elkészítettem az „Ilyen lett” szelfit. Ekkor ért utol egy esztergomi túrázó, vele együtt tettük meg az utolsó métereket. Célba érve, 9 óra 38 perc után állítottam le a GPS-t. Átvettem a célba érkezőknek járó csomagot, oklevelet, kitűzőt, lepecsételtettem a Gerecse térképet, készíttettem magamról egy fényképet a Gerecse-fal előtt, majd kerestem egy árnyékos helyet, ahol elfogyasztottam a nagy tányér gulyáslevest.

 

Evés közben és hazafelé az autóban különböző gondolatok kavarogtak a fejemben. Természetesen örültem, hiszen végigmentem és úgy éreztem, hogy fejben és fizikailag ennél többet is bírtam volna. (Másnap sem éreztem izomlázat.) Végig szép időnk volt, a medvehagyma-erdő, a távolban sárgálló repcemezők, a fák között az erdőbe szűrődő napfény látványa lenyűgöző volt. Arra számítottam, hogy a beharangozott 3000 induló miatt végig tömegnyomor lesz, de nem így volt. Voltak útszakaszok, ahol szinte egymagam voltam és élvezhettem a tavaszi erdő zsongását. De ugyanakkor ott volt a csalódás is, hogy most sem úsztam meg vízhólyag nélkül. Be kell látnom, hogy ennyire vagyok képes, a 70 vagy még több kilométer túl nagy falat lenne számomra.

A következő két napban is inkább a csalódottság érzése uralkodott rajtam. Minden lépés után feltettem magamnak a kérdést, hogy „Kellett ez nekem?”. Feleségem végig tartotta bennem a lelket és látszott rajta, hogy büszke arra, amit véghezvittem. Szerencsére az idő múlásával az én érzéseim is folyamatosan változtak és változnak. Néhány nap után már nem fájtak a vízhólyagok és egyre jobban tudtam örülni a teljesítménynek. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok tovább. Megpróbálok megoldást találni arra, hogy ekkora táv után csak elviselhető számban és méretben jelenjenek meg vízhólyagok a talpamon. Ha ez sikerül, akkor a többit majd meglátjuk…