Valamivel több mint százhúsz évvel ezelőtt (1898. május 29-én) temették el Reményi Edét San Franciscóban. Hetven éves múlt, és még koncertezett, sőt: május 15-én este New Yorkban lépett fel a Orpheum Színház pódiumán, amikor - minden előjel nélkül - a ráadás elején (Delibes Sylviájának ismert pizzicato polkáját játszva) hirtelen összeesett és minden életmentő orvosi próbálkozás ellenére a helyszínen elhunyt. A remény hal meg utoljára, tartja a mondás, de a Hoffmanból magyarított nevű miskolci születésű világhírű hegedűs élete sajnos így fejeződött be.

Kalandos élete volt, hiszen alig múlt 21 éves, amikor a '48-as forradalom utáni szabadságharcban Görgey mellé szegődik, tábori hegedűsként volt segédtisztje, aki a bukás után emigrációba kényszerült, számos helyen megfordulva került végül az Amerikai Egyesült Államokba.

Több mint tíz év után jöhetett csak haza, és persze koncertezett itthon is. Emlékezetesek az 1860 közepei erdélyi fellépései Dézsen és Kolzsvárt kétszer is), ahol - még az Októberi Diploma előtt békés, barátságos hangulatban hallgatták az ottani magyarok, románok.

Egy ismeretlen szerzőjű vers is készült az 1860. július 25-i kolozsvári koncertjén, ahol saját szerzeményt, majd a román és a magyar érzelmekre erősen ható műveket játszott, nagy-nagy és kölcsönös megelégedésre. A koncert alatt került a hallgatóság közé a karzatról leszórt alábbi vers sok-sok példányban, amiről az Erdélyi híradó be is számolt pár nappal később. (Az elírásokat javítottam.)

.

.

Művész, kinek bűvös vonóján
Nagy érzések világa él:
Te két rokon nemzet szivében
Egy drága húrt megpenditél.

.

Két nép, kiket közös veszélyben
tiz századév meghordozott:
A korszellem hívó szavára
Testvérileg kezet fogott.

.

Művész, kinek merész vonója
Keresztüljár velőt, kebelt:
Testvéritésünk szent szavában
Dalod legszebb visszhangra lelt!

.

.

Jutott eszembe mindez a szomorú előzményű Nemzeti Összetartozás Napján az akkori - nemzetközi - összetartozásról. Hol volt még akkor a kiegyezés, a két világháború stb.?

.