Marika néni óriásit küzdött, többször össze találkoztunk a túra során, ő ment mint a gép, ahogy szokott. Még az elején, talán Dorog felé futottunk össze először, a katlan tapasztalatai után aggódtam érte, hogy Mogyoróson kiszáll, mert nagyon izgult az idő miatt. Mondta, hogy lassul évről évre és ez lenne a 10., nagyon szeretné. Koldusszállás felé találkoztunk harmadszor talán, amikor még teljesen jó időben volt, de azt mondta 4km/h sebességgel nem fog beérni, ezért már meg sem állt Bányahegyen. Szerencsére simán tolta az 5 km/h tempót, mondtam is neki, hogy nem is 4-el megy, csak így tovább, végül fél óra még maradt is neki a végén. Jobban örültem neki, mint annak hogy beértem, de az a vastaps amit kapott az étterembe lépve még a feleségem is megérintette. Kár, hogy elmondása szerint ez volt az utolsó K100 neki, rövidebb túrákra jön csak a jövőben.

Nekem zsinórban a harmadik volt, de nem hiába mondják nincs két egyforma Kinizsi. Az emelkedőket egész jól tanulom bevenni, állandó pulzus problémáim voltak korábban, a Getére felfele menet a Vivosmart karpánt volt, hogy jelzett, túl alacsony a pulzus. Az egész túra kihívása a pára és a fülledt idő volt, amíg a Getére felérve táncoltam 3 perc után, úgy Tokod felé ereszkedve a Hegyeskőről majdnem elájultam (lehet nem kellett volna az a sör Dorogon), majd az Izabella pincénél ittam hideg vizet és egész észhez tértem, de a Kő-hegyre alig bírtam felvonszolni magam ettől függetlenül. A hegytetőtől lefelé sikerült kiheverni a sokkot, hogy Mogyoróson már újra "táncoltam".

Szörnyű mennyi időt sikerült ott elcseszni, nem csak a túratársam kellett összeszedje magát fejben, én is sokat szöszmötöltem feleslegesen. A Gyertyános-nyereg után már meg volt a ritmus is, akkor már biztos voltam benne nem lesz gond most sem. A túratársamnak megígértem nem hagyom egyedül amíg le nem jön a hegyről és ehhez tartottam is magam, azonban a máshoz való tempó igazodás és bevárás, a csúszós kövek és a rengeteg sár éjszaka nem tett jót a lábaimnak, a Szent Péter templom romjához érve már éreztem a futóműveken, hogy mégsem lesz olyan vidám a beérkezés, mint még ahogy Koldusszálláson gondoltam. Mindentől függetlenül a célba úgy érkeztem be, hogy egy külső szemlélő meg is jegyezte úgy nézek ki, mint aki most indult, s valóban nem az életemért való küzdelem volt, hogy ki kellett menjek a kapuba a feleségem elé, hogy tudja merre kell jönnie. Kb 7 órát tudtam ma aludni és az elindulás hosszabb ülés/fekvés után kicsit döcögős, de utána gond nélkül megy a járás, még kocogni is tudtam. Érdekes, hogy mindkét lábam két-két kisujján (4-5) lett hatalmas vízhólyag, ami különösen nem is volt zavaró, ébredés után vettem észre.

Összességében jó volt, időben nem hoztam az első kettőt se (~20 perc plusz), de nem is a saját tempómat mentem, de igazából nem is érdekes ez, az első kettőn is így volt, hogy ha kellett motiváltuk egymást, az egyéni teljesítés mellett a társakra is figyelünk. :)

Ezt a Kinizsit is édesapám emlékére ajánlom, aki 2015 május 31-én, május utolsó hétvégéjén hunyt el.