Ahogy más költők, Balla Zsófia is írt zenei műfajokra hajazó verseket, gondoljunk csak pl. a témában már idézett Weöres Sándor tizenkét vagy éppen a nicaraguai Ruben Dario szürke szimfóniájára. Az első hivatkozás nagyon összetett, megidézem az egészet.

.

 

Az előző vers (Gigue) az alábbi sorozat utolsó tétele. A többi:

.

.

                   Kis szvit

.
                          Allemande

.
A röntgen árnyakat keresve itt e kép,
hol színes ábra ír, salak s a fű benő.
Így kívüled-belül a lánc, a sejthalom.
S eszedbe jut: egy fél barom hever – tekenő –
az udvaron, a művész ezt fotózta le.
Ne émelyegj, a kockakő betonja összefogta.
„A bensőség világa” – nem ilyet remélsz?
A röntgenképeden vigyázz a színre, foltra.

.
        Courante

.
A hólyagzó idő s a
gyopárideák, a
szövetillatú
ősz eleji fák, a
hártyás hold-kerék, a
lélegző csalán s egy
súlyos falevél
árnyékában ülsz.

.
                       Sarabande

.
Könnyet fakasztó a filmvég, beúszik
a dallam, vonóskar, a gerlék, a kellék.
A főhős s a párja mind messzebbre tűnik.
A székek recsegve csapódnak, topognak
a nézők, szelíden kimennek a nyájjal.
Az utcán körüljár dicsőült tekintet,
s a zsúfolt buszokba bemászik ezernyi
herceg, a hérosz, szerelmes király.

.

/Balla Zsófia Kolozsvári táncaiból/

.

.

.

A költő ugyanott ajánlotta legnagyobb zeneszerzőnknek a következő versét:

.

.

          Fonat
.
                                                      In memoriam Bartók Béla
                   I

.
Mikor a sírás nem jut el
      Mikor a nevetés nem jut el
az arcig, ott torzul el
      a szájig ott bugyborog
a szem mögött s a száj alatt,
      a mellkasodban,
nem lehet, nem szabad;
      de csak bent hallgatod,
rohanva keringenél
      nem mered, nem mersz
az utcák tömkelegében.
      fékevesztett vágtában rohanni
Érzed: befejezettség,
      át a parkon
már megfordíthatatlan
      valaki felé, hogy átöleld;
az, mi falként magába fog.
      kitárulkoznál, hogy lássanak,
rád borított tüzes harangban
      a szétvető fölismerésből
nem törött hangszer vagy,
      fölfoghassanak, átadd
csak kreatúra rettegés magadban,
      ezt az eszeveszett gyönyörűséget,
átjárnak a bizonyosság-termeszek,
      a térérzékek fölfokozását,
s érzed: faporrá szétesel!
      mindent-vevő evidenciát!
Sikoltozva gyúrnád vissza
      Mikor pezsegve oldod föl nem-tapasztalt
a véget, még egyszer az életet!
      teljességbe hullva, a halált.

.
                   II

.
Hullik a lét, hullik a szó:
dobpuha sorsban a párka
felfon s a másik eloldja;
a haza hóba zárva.

.
A zár fölpattan, baba üvegszeme;
hangok közül a csendek
golyószóróból hullanak,
s egy bozótosba vesznek.

.
Országot egy tekintetért!
Húrbozótban telel a Hang –
elindul élő hómezőn: vele
önmagad vagy nemcsak egymagad.

.

/Balla Zsófia/

.