Várdai István és Baráti Kristóf Rózsa Miklós Sinfonia concertantéjában játszotta a két kiemelt szólamot, és erről a március 8-i fellépésről az alábbit írta a zene-kar kritikusa.

.

xxxxx

 

Utána persze több helyen is fellépett Várdai, például az észak-Rajna Westfáliai Herdeckében április 29-én, amiről viszont az NRZ (Neue Ruhr Zeitung) kritikusa, Renate Schmoll írt egy fényképpel illusztrált beszámolót. A kritika aztán a Westfalen Postban is megjelent:
 
A csellista Várdai István és a zongorista Vikingur Ólavson (Ólafsson) brillírozott a Werner-Richard Teremben: leheletfinomak, ugyanakkor energikusak, vaskosak és bársonyosak voltak.

Nemrég óriási közönség élvezte egy fantasztikus kettős játékát a Werner-Richard Teremben. A Holnap Mesterei sorozat keretében a magyar Várdai István csellista és az izlandi Vikingur Ólafsson zongorista brillírozott a német-magyar programban: játéktechnikailag, kifejezőképességben és emberileg is együtt voltak - szívben és lélekben. A cselló bársonyos és a hegedű-magasságokban is leheletfinom hangokat produkált, az izgató részekben vonásai energikusak voltak, a hármasfogások során szinte megpihent a húrokon, a síri mélységekben viszont mennydörgött.

Temperamentummal teli vonások

A zongorista vaskos akkordugrásokkal, ezüst puhaságú hármashangzatú arpeggiókkal, pezsgő futamokkal és a felső regiszterben csillogó örvénylésekkel uralta hangszerét. Az egyik hallgató azt mondta, hogy "lassan már a közönség is verejtékezni fog". Maga a program is rendkívül érdekes volt. Bartók 1. Rapszódiája, amely egy lassú (moderato) és egy friss (allegro moderato) elnevezésű tételből áll, amelyekben népies érzelmekkel teli fogások állnak szemben dallamos részekkel, azaz vad felütésre éneklő párbeszéd következik.
Brahms 1. szonátájában (e-moll, op. 38) jól követhető volt a tipikusan klasszikus szonátaforma. A két előadó az összes tételben párbeszéddel dolgozta ki a témákat: többnyire a zongorista vezette fel azokat, majd a csellista - szinte jóváhagyólag - megismételte. Más esetekben viszont a megkezdett motívumot a csellista vezette tovább, vagy egy szenvedélyes felvetésre hasonló válasz jött. Ha a komorság ábrándos dalolásba csapott át, az már a csellista testbeszédéből is kiolvasható volt.

A kvázi menütt allegrettóban hangjaik szökdécseltek miközben határozatlan apró hangokkal ugrándoztak. A trióban az előadók időnként egyhangúak voltak. A tomboló finálé, benne a fugatóval, a hangszerek kiegyenlítettségét hozta egészen az utolsó, égzengésszerű akkordig.

A magyar Kodály Zoltán 1966-ban írt Szonatínájában a zongora kísérő szerepet kapott. Itt érvényesült igazán a cselló hangja, technikailag és értelmezésileg is tökéletesen. De azért a zongoristának is sok dolga volt, amikor például felfelé futó billentyűrohamokkal ellensúlyozta a mélybe süllyedő csellóhangot. Zárásként a pizzicato-hangokkal egy igen halk akkordnyugalom következett be.

Beethoven 4.szonátájának (C-dúr, op. 102/1) rövid andante tétele egyszerűen szenzációs volt.

 

Rövid tétel Beethovennél?

 

Ezzel szemben az allegro vivace igen keményre sikerült, különösen a darabosan pontozott ritmusú részben. Meglepőek voltak a hangsúlytalan részekre következő kiemelések. Kontrasztként egy dalszerű akkordikus téma jelenik meg. Az adagio középrészében álomszerűen megszólaló csellóhang okozott óriási izgalommal teli csodálatot. A trillák tökéletes összhangban voltak a két hangszeren. A pajkos 4. tétel után egy rövid generál pauza következett, és a közönség elcsodálkozott, hogy ennyire rövid lenne egy tétel, és éppen Beethovennél? Ám alig jutottunk e gondolat végére, egy ellentételezésekkel teli új részlet kezdődött. Egy rövidke felfelé futó csúszkálás során viszont nem volt meg a teljes összhang a két hangszer között. De talán ez ismét Beethoven ötlete volt a figyelem felkeltésére? A közönség szokásos lelkesedéssel tapsolt. A zenészek jó német kiejtéssel köszönték meg az elismerést, és hozzátették: "Bartókot korábban már eljátszottuk, de az összes többi egészen friss volt." Mesteri előadást hallottunk.

.

.

(Mellékesen megjegyzem: a Beethoven-szonáta csak két, közel azonos hosszúságú tételből áll, az első kapta az andante, majd allegro vivace tempóelőírást, és a második tétel is két részből áll: adagio és szintén allegro vivace)

.

.

Hallgassuk Várdai 295 éves csellóját... a Brahms-szonátában!

Innen pedig a Beethoven-szonáta egy régi szép felvétele!

.

.

Olafsson 1916-ban játszott a Kaposfesten is (Bartók Kontrsztok-jában Kohán Istvánnal és Baráti Kristóffal),

Várdai És Olafsson egyébként május 27-én az egészen remek akusztikájú londoni Wigmore Teremben is fellép egy matinén (a Vasárnap Délelőtti Kávé-Koncertek keretében), ahol a fent említett Bartók- és  Brahms- művek után a Beethoven op. 102 másik darabját, a D-dúr szonátát adják majd elő. A terem 545 férőhelyes, kiválóan alkalmas kamarázásra.