Egy kis PMP, Dömsöd-Dömsöd (nem elírás tényleg ez az első szakasza...)
Évek óta azon veszem észre magam, hogy időnként elővettem a füzetét, elolvastam, majd ment vissza a polcra. Idén a kisebbik fiam kezébe került, aki kijelentette: indulás.
Szombatra lett kitűzve az első nap, mi síkvidékről indulva terveztük, így az apajpusztai rafinált első pecsétről meséltem a gyereknek. Közben megmutattam neki a Pest Megyei Természetbarát Szövetség honlapját (http://www.tbaratpest.hu) , aztán leesett az állam is:
Egy rövidke hír a főoldalon arról tájékoztatott, hogy már nem Apajpuszta a túra kezdőpontja, hanem a dömsödi vasútállomás!
Hát legyen, akkor mi már az állomásról indulunk. (nem akartuk bevállalni, hogy elgyaloglunk oda, aztán nem engednek be, biztos van oka, amiatt így döntöttek a túra kiírói)
A Kökiről induló 7:21-es személy késés nélkül érkezett meg Dömsödre, ahol a szolgálatvezetőtől kaptuk meg az elő pecsétet. Jelzés még sehol, de elég egyszerű követni az új utat a mellékelt térkép szerint. Pontban fél kilenckor léptünk át az átjárót, majd a Dobó István utca végén vettünk egy balost, ahol pár lépés után jobbra fordultunk a Juhászföldi útra. Egy hirtelen jött ötlettől meglátogattuk a Réce tanösvényt. Ez jó 4kilométeres kitérő, de gondoltuk megéri.
Elhanyagoltnak éreztük a tanösvényt, elég nagy gazban tettük meg a 1 km-es hosszát, récéket nem láttunk, csak hallottuk a távoli madarak énekét. Kis pöttyök voltak az égen, sajnos messze voltak tőlünk. A nagy gazban vizes nadrágunk hamar megszáradt, ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett.
A régi átjáró kolompja
A réce tanösvény egyik ismertető táblája
A magasles
10 óra tájban fordultunk a gazdasághoz vezető útra, ahol megláttuk az első piros jelzést. Ahogy közeledtünk, úgy lett egyre nagyobb a hangzavar: szürkemarhák ropogtatták a szalmát, közben néha nagyokat bőgtek, Pár lépéssel később már a kecskék voltak az urak, vidáman mekegve bóklásztak az árnyas fák alatt. A libák és a kacsák is kivették részüket a hangorgiából. Még jó, hogy otthonról azzal jöttünk el, hogy lesz egy nyugodt csendes napunk a természet lágy ölén…
A nézőközönség egy tagja
Kacsák libasorban
Egy jellemző kép a PMP eme szakaszáról
Lassan magunk mögött hagyva a gazdaságot, fogytak a méterek és a hátizsákból az innivaló. Befűtöttek tisztességgel az égiek, a kopár alföldi tájon nem volt csak a távolban egy-egy facsoport, a remélt árnyékért még sok-sok lépés volt hátra. Bal kéz felől, épp egy mocsaras rész mellett haladtunk el, amikor megjöttek a gémek. Kecsesen nagy magasságból ereszkedtek le, vitorláztak egy kicsit, majd a pár szárnycsapással leszálltak. Percekig próbáltam fényképközeli állapotba kerülni, mire sikerült pár fotót csinálni róluk.
Érkeznek a gémek
Terepszemle
Itt a konkurencia is
Épp a kilencedik kilométerünket tapostuk, amikor egy jobboldali facsoport egyik fáján valami olyat vettem észre - ami Hobo kartárs szívét is dobogtatja kék színben – egy eredeti piros sáv jelzést. Még a 77-es első nyomvonalból maradhatott meg, szegény elég kopottas, de jól látható. A mostani nyomvonal egyenesen megy itt tovább, majd jó 800 méter múlva balra fordulva belefut a Bankháza-Apaj összekötő útba. Mi úgy gondoltuk, ha már megtaláltuk, akkor ezen ballagunk tovább, lesz, ami lesz, ezért jobbra fordulva egy nagy szántóföldön találtuk magunkat. Nyílegyenes út vezetett a távolba, ahol mi a csatornát sejtettük. Jó másfél kilométer múlva el is értük a dömsödi főcsatorna partjára, ahol meg is ejtettük első hosszabb pihenőnket.
Nekem ez a régi út jobban tetszett, mint a mostani, ami egy mocsaras részen vezet át, aztán meg az aszfalton a kocsik mellett kell gyalogolni még bő egy kilométert a főúton.
A "jel"
A régi piros nyomvonalán
Elértük a csatorna partját
Egy jó 20 perc után szedelőzködtünk, utunk jó négy kilométer hosszan a csatorna mellett vezetett, hol a jobb, hol a bal parton. Van egy híres híd a csatornán, amit mindenki csak "macskaköves" hídnak hív. Megnéztük, megvan még. Meg-megállva egy-egy üdvözlésre a horgászoknál, haladtunk célunk felé.A halak is szieztázhattak, mert senkinek nem volt kapása, csak a zsínórok áztak a vízben, némely horgász meg belülről, legalábbis az üres sörösdobozok erre utaltak. Gondoltuk, hogy így tavasszal sokféle állattal és növénnyel találkozunk, de erre nem számítottunk. A flóra és a fauna olyan tárházát vonultatta fel, hogy egy zoológus vagy egy botanikus „itt petézett volna le”. Persze volt közöttük szúrós és csípős is, közös jellemzőjük volt, hogy mind a mi vérünket akart. Vagy ha nem akart szúrni, akkor legalább hozzánk akart érni, hogy viszkessen, vagy égjen. Végül döntetlen lett, mert elhagyva a csatorna partját, abbamaradtak a támadások.
A "macskaköves" híd
Itt a jobb parton kell menni
Távolban egy fehér vitorla helyett egy újabb híd
Egy rövid pihenőt tartva szemléltük meg a csatában megsérült testrészeinket. Jött utunk olyan 5 kilométeres szakasza, amitől előre féltem, hogy unalmas lesz: a szántóföldeken keresztül toronyiránt. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, olyan állatbemutatót kaptunk, hogy csak pislogtunk. Nyulak, őzek garmadával, a récék a fejünk felett körözve sivalkodtak. Nem győztük kapkodni a fejünket. Egy őz konkrétan 2 méterrel előttünk ugrott meg, még a szelét is éreztük a lendületének. A nyulak felénk futva az utolsó pillanatokba tértek ki előlünk. Annyira belemerültünk, hogy közben beértünk a városba. Egy boltnál megajándékoztuk magunkat egy jégkrémmel, majd pecsétet kérve lesétáltunk a buszmegállóig, tíz perc múlva már robogtunk is hazafelé.
A felénk rohanó nyúl
Az út a város felé 1
Az út a város felé 2
Összeségében GPS szerint 22 kilométert gyalogoltunk, ebből 4 km volt a GCRECE ládája, 4.3-as átlaggal.
Még néhány szó a jelzettségről: sajnos nem az igazi, van úgy, hogy 100-200 méteren belül van kettő, de sajnos a letérőknél nem mindig. Térkép alapján persze el lehet rajta menni, de van pár hely, ahova mindenképp kellene. A legutolsó igazolófüzet is több mint 10 éves, közben több helyen változott az útvonal, érdemes előtte tájékozódni. Remek kis túra volt, folytatása nemsokára.
