Torontói koncertbeszámoló a város legjobb előadásairól... (képekkel)

A zongorista Várjon Dénes titkok mélyére hatoló előadása Beethoven, Bartók és Liszt műveiből

(David Richards írása: 2018. március 28.)

A Szent Lőrinc Központ Jane Mallett Színházának március 27-én este tartott  koncertje azok közé tartozik, amelyek nagyon soká emlékezetesek maradnak a hallgatóság számára. Ez a hangverseny Toronto most zajló zenei évadján belül a zongora sorozat utolsó előadása volt. A magyar Várjon Dénes egészen a gyökereihez gyúlt vissza, és az évad néhány érzelmileg leggazdagabb muzsikáit produkálta. Várjon másodszor lépett fel Totontóban, először 2015-ben volt itt. Mostani műsorán először Beethoven- és Bartók-műveket játszott, szünet után pedig Liszt h-moll szonátáját adta elő, érzelmileg felsőfokon, erőteljesen és költői érzékenységgel, és ilyen előadásra nem is emlékszem.

A program első száma Beethoven ritkán hallható Hat bagatellje volt (op. 126). Nevűkkel ellentétben ezek a darabok nem "jelentéktelenek" a műfaj korábbi szerzeményeivel összehasonlítva. Valamennyinek saját karaktere van. Várjon határozottan érzékeltette a darabokon belüli és a közöttük lévű ellentéteket, kezdve az első tisztaságával, folytatva a második feszültségével, a harmadikban visszatért a gyönyörűséges és gyöngéd érzelmesség, a fináléban pedig a bevezető és záró tombolás elegyedett a költői szépséggel és összetettséggel, ahol lenyűgözőek voltak  a tételek kontrasztjai.    

Beethoven után Várjon Bartók-műveket adott elő: először a Gyermekeknek írt sorozatból válogatott, majd  eljászotta az op. 8b alatti Két elégiából a másodikat (Molto adagio, sempre rubato), végül következett az Improvizációk magyar parasztdalokra (op. 20). Úgy éreztem, hogy Várjon párhuzamot próbált vonni Beethoven karakterdarabjai és a száz évvel későbbi Bartók-művek között. Az összeállítást Várjon Bartók gyűjtésének 85 népdalára alapozott és kifejezetten a gyermekeknek szánt rövid zongoraátiratainak néhány darabjával kezdte. Az utánuk felhangzó elégia csodálatos líraiságú volt, néhol Debussyre emlékeztetve. Az Improvizációkban hirtelen változó dinamikát és tempót éreztem, a fiatal Beethovenre emlékeztetően, de a vaskos 20. századi harmóniák, ritmusok és ütemek frissé tették a magyar népdalokat. Várjon úgy játszotta Bartókot, mintha annak szelleme átjárta volna.

Ha a koncert első részére a ritkán hallható zenék élénk  olvasata volt a jellemző, a szünet után Liszt jól ismert h-moll szonátája olyan színvonalú volt, amire alig lehetett számítani. Már a nyitó hangoktól kezdve szinte tapintható volt a feszültség. Várjon megértette a mű rendkívüli szerkezetének lényegét, annak szívbe markoló érzelmeinek kifejezésével. Technikája tökéletes, játéka szinte orkesztrális volt. Érezni lehetett, hogy a zene rejtett költőisége nyilvánvaló számára, ahogy a mű változatos témáit megszólaltatta. Liszt mesterműve éppen Várjon kezei által vált azzá.
A ráadás Schumann Gyermekjeleneteiből (op. 15) "A költő szól" című tétel volt, és ez a lírai epilógus tökéletesen passzolt a koncerthez: Várjon előadásában valóban a költő szólalt meg.

Várjon játéka alázatos és őszinte, és mégis rendelkezik azzal a méltóságteljes erővel, ami magával ragadja a hallgatóságot. Ő az a teljes értékű művész, aki otthonos a nagy szimfónikus zenekarokkal való játékban, de a kamarázásban és a szólókonerteken is. Ismert zenetanári munkássága is  a Budapesti Liszt Ferenc Akadémián. Érdemeit számos lemezfelvétel bizonyítja, legutolsó köztük a Hungarotonnál megjelent album Beethoven összes zongoraversenyével. A következő hetekben Európa-szerte fog fellépni kamara- és zenekari koncerteken, valamint zongorakettősöket fog előadni feleségével, Simon Izabellával. Júliusban Észak-Amerikába is visszatér, a Marlboro Fesztivál neghívottjaként.