Amit magyarul (és nemzetközileg) brandynek nevezünk, az csak a hordóban érlelt borpárlat, és igazából még azon belül is egy külön stílus. A brandynek az a jellegzetessége, hogy a lehetőségekhez mérten mindig „érett” jellegű: minél kevesebb érlelést szánnak rá, annál szűkebben vágják (vagy élesebben frakcionálják), illetve annál több finomított (94%) borszeszt kevernek hozzá, és annál több tölgyfateával ízesítik (mert ez is megengedett). Tehát a brandy mindenáron olyan akar lenni, mint amit sok évig érleltek, míg pl. a rumnál, whiskynél nem mindig ez az első szempont.

A chilei piscót pl. pont azért nem szokás brandynek nevezni, mert általában még akkor sem igazán hasonlít a klasszikus brandyre, amikor hordóban érlelik. (Annyira nem, hogy emiatt sokan még a szakmában is törkölynek hiszik.)

És persze a gyümölcsborok párlata nem borpárlat, hanem gyümölcspárlat. (Illetve létezik még külön olyan kategória is, hogy almaborpárlat és körteborpárlat, de egyéb gyümölcsöknél ilyen sincs. Pl. a cseresznyepárlaton belül nem különböztetnek meg „cseresznyeborpárlatot”, pedig abból is készül.)

Angol nyelvterületen ugyan van egy tágabb jelentése is a brandynek, de abba minden gyümölcsből származó szesz beletartozik, a pálinka is. Még az USÁ-ban is csak a hordóban érlelt (szőlő-) borpárlatot lehet simán brandyként eladni.