Február 10-én Elvira, Ella, Elli, Harim, Harlám, Pál, Palmer, Pável, Pósa, Skolasztika, Vikiam és Vilmos napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)

Bárczi Zsófia

Elvira

Elvirát senki sem szerette. Ennek egyik oka az volt, hogy Elvira nem létezett a személyiség megragadható értelmében. Voltak Elvirák, különbözőek, helyzettől és társaságtól függően. Pedig éveken keresztül próbálta felépíteni önmagát. Vannak, akiknek erre nincs szükségük. Azáltal, hogy megszületnek, már meg is vannak. De Elvira, amikor megszületett, egyáltalán nem volt még meg, és utána sem, évekig. Mindig csak valakinek a viszonylatában létezett. Ezért gyerekkorában kedves és bűbájos kislánynak tartották.

Később Elvira elbizonytalanodott. Míg gyerek volt, ösztönös pontossággal tapintott rá mások legelemibb vonásaira. Így könnyen alakította hozzájuk önmagát. A baj akkor történt, amikor Elvira rájött, hogy az emberek (általában) nem olyan vázlatosak, ahogy ő gondolta hosszú időn keresztül. Elvira sokáig úgy látott, ahogy a gyerek rajzol, egy kör, kicsit elnagyolt, néha inkább ellipszis, máskor ügyetlen négyzet vagy szabálytalan háromszög. Két hosszú pálcika, a végén öt-hat, néha három kis virgáccsal. Még egy hosszú pálcika. Egy háromszög, színes. Vagy még két hosszú pálcika. Lélek, személyiség, vágyak. Elvira határozottan leegyszerűsítette a dolgokat.
Sosem kellett volna megismerkednie a reneszánsszal meg az arányaival. A reneszánsz senkinek sem tesz jót. Izolda konkrétan belehalt. Konkrétan nem a reneszánszba, hanem a két doboz altatóba, amit bevett, de azért még lehetett volna intő példa és erkölcsi tanulság.

Elvira a reneszánsztól tanácstalan lett. Se pálcikák, se ellipszis, többé nem működött. Nem tudta már felépíteni önmagát, és ettől kezdve senki sem szerette.
Amikor senkije nem maradt, elkezdett bízni Istenben, de mint később kiderült, ez fatális hiba volt. Amparo ezt már az elején megmondta. Nem kell mindenkiben megbízni (mondta). Márpedig ha valaki, akkor Amparo aztán igazán szakértője volt a témának. Bizonyos értelemben meghitt viszonyban volt az Úrral, de bízni nem bízott benne. Hosszú és végeérhetetlen szónoklatokat intézett hozzá. Ő meg néha válaszolt, de többnyire nem (mármint az Úr). Amparo ezen nem akadt fenn különösebben, Istent mindig is férfinak képzelte. Aki nem válaszol. Amparo már annak is örült, hogy az Úr egyáltalán meghallgatja.

Elvira viszont a vallásban talált menedéket. Eljátszani egy szonátát ugyanúgy megtette volna, de ahhoz évekig kell gyakorolni (mutatott rá Amparo). A vallás meg mindig kéznél van, nem kell hozzá tehetség. És Elvira botfülű volt.

Elvira Istenen kívül a szavakban is hitt. Nem azt hitte el, amit mondtak neki, ehhez túlságosan gyanakvó volt. A szavak jelentésében hitt, abban, hogy minden szónak van egy igaz, megkérdőjelezhetetlen és végső értelme. Ezért gyűlölte annyira a hazugságot, a teremtés meggyalázásaként tekintett rá. Így lépett elő saját külön bejáratú vallása egyedüli szent szövegévé a szótár.

Lényegében egyetlen dolog volt benne létező, a stílus. Amikor leült írni, a nyelven keresztül maga is valósággá lett. Testet öltött benne az ige. Meg a névszók. A névszók különösen.

Elvira tehát tulajdonképpen önmagában hitt. De hiába volt a hit, nem lett tőle valóságosabbá, csak amíg írt. Nem lett volna szabad felhagynia vele.

(Vége következik.)