XXXIV. FEJEZET.

 

Elmondja, mennyire kapóra jött: hogy éppen ez idő tájt el kellett távoznia hazulról, s hogy miért és miképpen küldte őt el a rendfőnöke egy nagyon előkelő főrangú hölgyhöz, aki nagy szomorúságba volt merülve, azzal a megbízással, hogy vigasztalja meg. Elkezd beszélni ottani élményeiről, s az Úrnak arról a nagy kegyelméről, amelynek folytán Ő Szent Felsége őt eszközül használta arra, hogy ezt a főrangú hölgyet Istennek buzgó szolgálatára indítsa, s benne a későbbi időkre kegyes pártfogót biztosítson rendjének Ez a fejezet igen fontos.

 

 

 

                Azonban akármennyire vigyáztam is arra, hogy senki se vegyen észre semmit, mégsem lehetett ezt az egész munkát olyan titokban végezni, hogy egyesek meg ne tudjanak róla egyet-mást. Akadtak, akik elhitték, mások ellenben kétségbe vonták. Engem csak az aggasztott, hogy, ha majd hazajön a tartományfőnök, szólni találnak neki róla, s ő majd letilt engem a dologról; akkor pedig mindennek vége. Az Úr azonban a következő módon gondoskodott ezen veszedelem elhárításáról.

 

               Egy nagy városban, amely több mint húsz mérföldnyire van innét, egy előkelő úriasszony[1] mélységes szomorúságba volt merülve férjének halála miatt, még pedig olyan fokban, hogy már az életét kellett félteni. Valahogy beszélni találtak előtte erről a nyomorult kis bűnös nőről, - én rólam, - az Úr pedig, az ebből eredendő nagyobb jók kedvéért úgy akarta, hogy jó színben tüntessenek föl előtte. Ez az úriasszony igen magas rangú volt s jól ismerte a mi rendfőnökünket. Midőn tehát megtudta, hogy az én zárdámban meg van engedve a kijárás, az Úr akkora vágyódást keltett benne én utánam, s annyira remélte, hogy én meg tudom őt vigasztalni, hogy ezen szinte ellenállhatatlan ösztöntől vezettetve minden követ megmozdított, csakhogy engem magánál láthasson. A tartományi főnök nagyon távol volt, de utána küldte üzenetét, s így történt, hogy az engedelmesség fogadalmának terhe alatt parancsot kaptam tőle, induljak azonnal útnak egy másik szerzetesnővér társaságában. Karácsony éjjelén jött a rendelet, s engem kissé megzavart, sőt nagyon meg is szomorított az a körülmény, hogy azért akarnak engem odavinni, mert valami jót látnak bennem, én ugyanis annyira rossznak ismertem magamat, hogy ez a dolog nagyon bántott.

 

                 Mialatt buzgón imádkoztam Istenhez ebben az ügyben, nagy elragadtatás jött rám, amely az egész matutinum, vagy legalább is annak nagy része alatt tartott. Azt mondta nekem az Úr, hogy föltétlenül menjek el s ne hallgassak senkire (mert kevesen lesznek, akik nem izgatnak ellenállásra). Mert bár ki fog jutni nekem a szenvedésből, a dolog Isten dicsőségére fog szolgálni, s hogy a kolostoralapítás szempontjából is jobb, ha távol leszek addig, amíg a bréve meg nem jön, mert az ördög nagy ármánnyal akar föllépni, mihelyt a tartományi főnök hazaérkezik. Ne féljek tehát semmitől; Ő meg fog engem ott segíteni. Ezek a szavak erőt öntöttek belém és teljesen megvigasztaltak.

 

               Elmondtam a dolgot a jezsuita házfőnöknek, s ő azt tanácsolta, hogy minden esetre menjek el. Mások ugyanis úgy beszéltek, hogy ezt nem szabad megtennem; hogy ez az ördög találmánya, aki ott valami bajba akar engem sodorni; hogy írjak azonnal a tartományi főnöknek.

 

              Én a házfőnök szavát fogadtam meg, s bízva abban, amit belső imámban hallottam, félelem nélkül indultam útnak. Mindazonáltal kimondhatatlanul szégyenkeztem, ha meggondoltam, hogy milyen okból visznek engem oda s hogy mennyire tévednek bennem. Ez azután még inkább arra indított, hogy buzgón könyörögjek az Úrhoz, ne hagyjon el engem. Nagy

 

------------------------------------------------

 

[1]  De-la-Cerda Doňa Lujza, Medinaceli hercegének leánya, De-Saavedra Pardo Don Ariasnak, Spanyolország egyik leggazdagabb úriemberének, Kasztília marsalljának özvegye, Tolédóban.