Rozálka3 Creative Commons License 2018.02.18 0 0 245

lehető legnagyobb oktalanságnak. Annyi volt a szóbeszéd, és akkora a felfortyanás magában az én zárdámban is, hogy a tartományi főnök nem tartotta okos dolognak szembehelyezkedni a közvéleménnyel: megváltoztatta véleményét és kijelentette, hogy nem engedi meg többé az alapítást. Azt mondta, hogy az évi járadék nincs eléggé biztosítva, s nem elegendő; nemkülönben, hogy a terv túlságos nagy ellenzésre talál; ebben, nézetem szerint, egytől-egyig igaza volt. Egy szóval elejtette az eszmét, s nem akart többé hozzájárulni. Nekünk, akik már elszenvedtük az első vágásokat, ez nagyon fájt; különösen pedig nekem esett rosszul azt látnom, hogy a tartományi főnök ellenünk fordult, mert addig, amíg ő helyeselte tervünket, én a többiekkel szemben fedezve voltam. Az én segítőtársamat már nem is akarták feloldozni a gyónásban, hacsak le nem mond a dologról, mert szerintük, kötelessége jóvátenni a botrányt. Erre ő elment egy igen tudós és rendkívül szent életű domonkos-rendi atyához,[1] s részletesen elmondta neki az egész dolgot. Ez még akkor volt, mielőtt a tartományi főnök visszavonta volna a beleegyezését. Ugyanis az egész városban nem akadt senki sem, aki hajlandó lett volna bennünket tanáccsal segíteni, s így azt mondták, hogy tisztára a magunk feje után indultunk.

 

                    Ez az úriasszony tehát mindent elbeszélt ennek a szent férfiúnak és beszámolt neki arról is, hogy mennyi jövedelme van az ő birtokainak, s mindenáron igyekezett megszerezni az ő pártfogását, mert ő volt akkoriban a leghíresebb tudós a városban, sőt egész rendjében is kevés akadt nálánál különb. Én részemről elmondtam neki összes terveinket, s egynéhányat azon okok közül, amelyek erre indítottak; a kinyilatkoztatásokról azonban egy betűt sem szóltam neki, hanem csakis a természetes céljainkról beszéltem, mert azt óhajtottam, hogy kizárólag ezek alapján közölje velünk nézetét. Azt felelte, adjunk neki nyolcnapi gondolkodási időt, s föltette a kérdést, vajon hajlandók leszünk-e akkor is az ő tanácsát követni. Én azt feleltem, hogy igen, de bár így beszéltem, s hiszem is, hogy megtartottam volna a szavamat, egy pillanatra sem rendült meg bennem az a meggyőződés, hogy a dolognak meg kell valósulnia. Az én segítőtársamnak még ennél is több hite volt: neki ugyan beszélhettek volna akármit, soha sem lett volna arra kapható, hogy lemondjon a terv kiviteléről. Ami engem illet, mint mondom, én kizártnak tartottam azt, hogy ne sikerüljön. Mindamellett én csak annyiban fogadok el igaznak valamely kinyilatkoztatást, amennyiben nem áll ellentétben a szentírással és az egyház törvényeivel, amelyek megtartására kötelesek vagyunk. Mert bár én igazán meg voltam győződve, hogy az enyém Istentől származik: ha az a tudós ember azt találta volna nekünk mondani, hogy nem tehetjük meg bűn nélkül, vagy hogy tervünk lelkiismeretbe ütközik, azt hiszem kész lettem volna azonnal lemondani róla és más utat-módot keresni, hogy az Úristen kedvére tegyek. De hát ő csakis ezt az egyet kívánta tőlem.

 

                  Az Úrnak ez a hű szolgája, amint később megvallotta nekem, akkor, amidőn magára vállalta ügyünket, teljesen el volt határozva, hogy igyekszik majd bennünket minden áron lebeszélni a dologról. Ugyanis a városi szóbeszéd már eljutott az ő fülébe is, s ő épp olyan oktalanságnak tartotta, mint a többiek, sőt mi több, egy úriember, aki megtudta, hogy őhozzá akarunk fordulni, előzetesen figyelmeztette, hogy jól gondolja meg, mit tesz, s valahogy eszébe ne jusson bennünket támogatni. Mikor azonban elkezdte fontolgatni, hogy mit feleljen nekünk, s átgondolta az ügyet és a mi célunkat, nemkülönben azt a szerzetesi életmódot, amelyet meg akartunk valósítani: az a meggyőződés alakult ki benne, hogy ez a terv nagyon is az Úristen dicsőségére válik, s hogy mindenáron végre kell hajtani. Azt felelte tehát nekünk, hogy sietve fogjunk hozzá, s még meg is magyarázta az utat-módot, hogy mihez tartsuk magunkat. Az anyagi eszközök ugyan, szerinte nem elegendők, de végre is az isteni Gondviselésre is szabad e tekintetben némileg számítanunk. Aki pedig ellenünk van, jegyezte meg, azt csak küldjük őhozzá: ő majd beszel a fejével. Tényleg, azóta mindig a pártunkon volt, amint még el fogom beszélni. Nagyon megvigasztalódva távoztunk tőle. Ezzel azután egyik-másik szent ember is, aki eddig ellenünk volt, elkezdett jobb szemmel nézni bennünket, sőt némelyik egyenesen pártunkra is kelt. Ez utóbbiak közé tartozott a szent lovag is, akiről már tettem említést.[1] Igaz ugyan, hogy tervünk kivitelét az eszközök elégtelensége miatt igen nehéznek, sőt lehetetlennek találta, mivel azonban ő maga is annyira erényes, s belátta, hogy mi kizárólag a belső ima ápolását tartjuk szem előtt és nagy tökéletességre törekszünk, hajlandó volt megengedni, hogy az eszme az Úristentől származhat. Bizonyára maga az Úr indította őt erre, s ugyanazt tette azzal az istenfélő pappal is, akihez, mint elmondtam, először fordultam tanácsért, s aki valósággal az erények tükre az egész város számára, amennyiben az Úristen azzal a hivatással áldotta meg, hogy számos lélek megtérésének és lelki haladásának szolgáljon eszközéül. Ettől kezdve ő is mindig kezemre volt ebben az ügyben.[2] Így álltak tehát a dolgok, hála a sok imádságnak. Házat is sikerült vennem, még pedig nagyon jó fekvésűt. Igaz ugyan, hogy igen kicsiny volt, de ezzel én mit sem törődtem. Az Úr azt mondta nekem, hogy csak jussak bele, úgy ahogy tudok: akkor azután majd meglátom, hogy mit tud tenni Ő. Hát hiszen, meg is láttam, még pedig mennyire! Az is világos volt előttem, hogy az évi járadék nem elegendő, de bíztam benne, hogy az Úr majd elrendez mindent, s majd segít rajtunk valami más módon.

 

--------------------------------------------------------

 

[1]  Salcedo Ferenc.

[2]  Dáza Gáspár

 

[1]  Ez Ibaňez Péter domonkosrendi atya volt, a teológia tanára a rendnek ávilai kollégiumában, aki a szentanyát az első sarutlan zárda alapítása körül buzgó erkölcsi támogatásban részesítette. Ez utóbbi viszont akkora hatással volt rá, hogy ettől kezdve Ibaňez atya rohamosan haladt előre a szemlélődés útján, s az életszentség olyan fokára jutott, hogy midőn 1565 febr 2-án meghalt, Szent Terézia látta, amint lelke egyenesen az égbe szállt. Később is többször megjelent neki nagy dicsőségben. (V. ö. 33. és 38. fej.)

 

Előzmény: Rozálka3 (244)