Rozálka3 Creative Commons License 2018.02.18 0 0 242

egyháznak. Innét azok a heves buzdulatok, hogy bárcsak tehetnék valamit a lelkek üdvére; mert igazán meg vagyok róla győződve, hogy kész volnék ezerszer meghalni egyetlen egyért is, csakhogy megmentsem ezektől a rettenetes kínoktól. Csak elnézem a dolgot: ha itt e földön különös szeretettel viseltetünk valaki iránt, s azt látjuk, hogy nagy csapás érte, vagy fájdalom gyötri, saját természetünk indít bennünket részvétre, s ha nagy bajról van szó, mi is egészen le vagyunk sújtva miatta; mit kellene tehát éreznünk akkor, ha egy lelket az összes földi kínoknál nagyobb gyötrelmekre látnánk kárhoztatva, s hozzá mindörökre?! Ki bírná ezt elviselni?! Nincs emberi szív, amely ne véreznék erre a gondolatra! Hiszen itt a földön, tudjuk, egyszer mégis csak véget ér az élet, s vele együtt minden fájdalom: s azért mégis akkora részvétre indulunk; míg ellenben ennek a másiknak soh'se lesz vége. Hogyan tudjuk tehát azt nyugodtan elnézni, hogy az ördög napról-napra annyi lelket hurcol magával a pokolba?!

 

                     Ebből kifolyólag az a vágy is folyton ég bennem, hogy ennyire fontos dologban ne adjuk alább, hanem tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik. Ne mulasszunk el semmit, s adja meg hozzá az Úr az Ő kegyelmét. Mert ha meggondolom, hogy én, aki ugyan igen gonosz voltam, de hát annyira amennyire mégis csak igyekeztem szolgálni az Úristennek, és soha sem tettem volna meg bizonyos dolgokat, amelyeket az emberek a mai világban úgy lenyelnek, mintha semmi sem volna; például nagy betegségeket viseltem el sok türelemmel - igaz, hogy ezt is az Úr adta. Nem volt szokásom zúgolódni, vagy megszólni valakit; s igazán azt hiszem, nem is lettem volna képes rosszindulattal viseltetni bárki irányában. Nem voltam önző, s arra sem emlékszem, hogy irigység lett volna bennem, legalább is soha sem olyan fokban, hogy nagy bűn lett volna Isten ellen; és más egyéb ilyesmi. Szóval akármilyen rossz voltam is, soha sem halt ki belőlem az istenfélelem: s íme, mégis már-már hová helyeztek engem az ördögök! S hozzá tényleg meg vagyok róla győződve, hogy bűneimmel még ennél is nagyobb büntetésre szolgáltam rá! Mindamellett, ismételve mondom, hogy az a gyötrelem rettenetes volt, s hogy igen veszedelmes dolog, ha valaki amúgy könnyedén beéri azzal, ami keveset tesz, főleg pedig, ha az olyan lélek, aki lépten-nyomon halálos bűnbe esik, nyugodtan tekint a jövő elé és önelégülten él. Az Isten szerelméért: szakítsunk a bűnre vezető alkalmakkal! Akkor azután megsegít bennünket az Úr, amint velem is megtette. Legyen oly kegyes Ő Szent Felsége, és ne bocsássa el többé a kezemet, nehogy újra elbukjam! Mert hiszen saját szemeimmel láttam, hogy mi vár akkor reám! Ne engedje az Úr, hogy odajussak! Az Ö saját szentséges Nevére kérem! Ámen!

 

                     Miután tehát láttam ezeket s egyéb nagy dolgokat és titkokat, amelyeket az Úr nagy jóságában nekem megmutatni kegyeskedett, - így például részleteket az üdvözültek boldogságából, s az elkárhozottak kínjaiból - föltámadt bennem a vágy, bárcsak találnék valami utat-módot arra, hogy vezeklő életet kezdhessek, s így egyrészt biztosítsam magamat ekkora gyötrelem ellen, másrészt pedig igyekezzem némileg kiérdemelni az örök üdvösséget. Szerettem volna elkerülni az embereket, teljesen szakítani mindenkivel, s minden tekintetben elvonulni a világtól! A lelkem nem tudott megnyugodni, ez a nyugtalanság azonban nem volt zavaró, hanem inkább nagyon is édes. Világosan láttam, hogy az Úristen működik bennem, s hogy Ő Szent Felsége megmelegítette a lelkemet, s képességet adott neki az eddigieknél erősebb eledelek megemésztésére.

 

                    Sokat törtem a fejemet azon, hogy mit tehetnék az Úristenért, s arra a megállapodásra jutottam, hogy mindenekelőtt szerzetesi hivatásomnak kell megfelelnem, s meg kell tartanom szabályunkat a tőlem telhető legtökéletesebb módon. Abban a kolostorban, amelyhez akkor tartoztam, nagy számmal voltak igazán istenfélő nővérek, akik híven szolgálták az Urat. Azonban anyagiak tekintetében igen rosszul állott, s így a nővérek kénytelenek voltak gyakran igénybe venni mások vendégszeretét, olyanokét természetesen, akiknél tisztességesen és vallásosan élhettek. De meg azután ez a zárda nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva, hanem a

 

Előzmény: Rozálka3 (241)