Néha megtörtént velem - s még most is előfordul, habár nem olyan gyakran - hogy olyan rendkívül nagy szenvedés nehezült lelkemre, s ugyanakkor olyan heves testi fájdalmak és betegségek gyötörtek, hogy nem tudtam már hová lenni. Máskor is megesett ugyan, hogy talán még ezeknél is nagyobb testi kínjaim voltak, mivel azonban lelkemet nem bántotta semmi, nagyon jókedvűen tudtam őket elviselni. Mikor azonban a kettő együtt jelentkezett, akkora volt a szenvedésem, hogy roskadoztam alatta. Olyankor elfelejtettem mindazt a sok kegyelmet, amelyet az Úrtól kaptam, s csupán csak olyanféle homályos emléküket őriztem meg, mintha álom lett volna az egész, ami azután még jobban kínzott. Értelmem annyira elhomályosodott, hogy ezernyi kétség és gyanú merült föl bennem, hogy félreértettem mindazt, ami bennem történik. Hogy valószínűleg az egész csak képzelődés volt. Hogy elég, ha önmagamat csalom, minek ezenfelül még annyi jó embert is rászedni! Olyan gonosznak éreztem magamat ilyenkor, hogy azt hittem, az én bűneim az okai mindannak a gonoszságnak és eretnekségnek, amely napjainkban botránkoztatja a világot.

                    Ez egy sajátságos faja a hamis alázatosságnak, amelyet az ördög talált ki, hogy feldúlja a nyugalmamat, s megpróbálja lelkemet kétségbeesésbe dönteni. Most már tudom tapasztalatból, hogy az ördögtől származik, s amióta látja, hogy lelepleztem, nem is gyötör ilyesmivel oly gyakran, mint annak előtte szokta tenni. Ez világosan kitűnik abból a nyugtalanságból és zavarból, amellyel kezdődik, és abból, hogy egész tartama alatt csupa felfordulás, sötétség, levertség, szárazság, az imára és bármi jóra való tehetetlenség uralkodik az emberben. Úgy látszik, mintha fojtogatná a lelket és megbénítaná a testet, úgyhogy egy lépést se tudjon bármiben is előre tenni. Mert az igazi alázatosság hatása alatt a lélek ugyan felismeri hitványságát; fájdalmat okoz neki saját mivoltának látása; s nagyon is elítélő módon gondolkozunk saját gonoszságunkról – annyira elítélően, mint ahogy mondtam, s hozzá érezzük, hogy igazunk van - azonban a lélek mindamellett ment minden zavartól, homálytól, szárazságtól, sőt ennek éppen az ellenkezője következik be, amennyiben jól érzi magát, nyugodt, s édesség és világosság vonul belé. Igaz ugyan, hogy fájdalmat érez, másrészt azonban ez a fájdalom erősíti. Belátja, mekkora kegyelem az Isten részéről, hogy ő ezt a fájdalmat érzi, s hogy mennyire üdvös ez reá nézve. Keservesen bánja, hogy vétkezett Isten ellen, másrészt azonban lelkesíti őt az Ő végtelen irgalma. A kegyelem fényének hatása alatt megszégyenülve borul le, s dicsőíti az Urat azért, hogy akkora türelmet tanúsított irányában.

                    Ellenkezőleg ebben az ördögtől származó másik fajta alázatosságban nincs semmi világosság, amely jóra vezetne. Isten úgy tűnik föl előtte, mint aki tűzzel-vassal pusztít el mindent. Csak a szigorú igazságos bírót látja maga előtt; s bár hiszi, hogy irgalmas is, - mert hiszen annyi ereje nincs az ördögnek, hogy ebbeli hitét megingassa, - ebből sem merít semmi vigasztalást. Sőt ellenkezőleg, ha elgondolja ennek az irgalomnak nagyságát, még kínosabban vergődik annak láttára, hogy mekkora kötelezettségei lettek volna vele szemben.

                   Egyike ez az ördög legkínosabb, legravaszabb és legleplezettebb fondorlatainak valamennyi közül, amelyeket én ismerek. Azért akarnám én Kegyelmedet erre figyelmeztetni, hogy abban az esetben, ha szintén ki volna téve ilyesminek, legyen jó előre fogalma róla és képes legyen azt fölismerni. Föltéve természetesen, hogy marad annyi értelme, hogy képes azt fölismerni! Mert ne gondolja azt, hogy tudományon és éles észen múlik a dolog. Nálam mindkettő hiányzik, de ha egyszer megszűnt a kísértés, magam is belátom, hogy mily ostobaság az egész. Megértettem azonban azt is, hogy az Úrnak ilyenkor úgy tetszik, hogy megengedi, és fölhatalmazza a rossz szellemet erre, amint fölhatalmazta arra, hogy megkísértse Jóbot, csakhogy természetesen, tekintettel hitványságomra, nem engedi, hogy oly kegyetlenül bánjék velem.

                 Reám jött egyszer ez a kísértés, s - most emlékszem reá, hogy Úrnap előestéjén volt, amely ünnep iránt én különös áhítattal viseltetem, ha nem is akkorával, mint illenék - s ez