Rozálka3 Creative Commons License 2018.02.14 0 0 221

értékűek, azért mégis annyira juttattak, hogy azt sem tudtam, mit tegyek. Semmi sem tudott kielégíteni; egészen magamon kívül voltam, s olykor igazán már azt hittem, hogy kiszakad a lelkem. Ó én jó Uram, micsoda felséges módszert, milyen gyöngéd fogásokat alkalmaztál velem, a Te nyomorult rabszolgáddal szemben. Elrejtőztél előlem, de fojtogatott a Te szereteted, és pedig olyan halálos öleléssel, hogy a lelkem szerette volna, ha soha meg nem szűnik.

 

                    Aki nem tapasztalta, nem is képes felfogni ezeknek az indulatoknak hevességét. Mert ez nem afféle elszorulása az ember keblének, sem pedig holmi ájtatos érzelem, amilyen gyakran fordul elő, s amely, úgy látszik, mintha összeszorítaná az ember szívét és minden áron külsőleg akar nyilvánulni. Az ilyesmi sokkal alacsonyabb foka a belső imának, s az ilyen izgalmaknak nem is jó magunkat átengednünk, hanem igyekezzünk őket szelíden visszafojtani, s megnyugtatni a lelket. Úgy van ezekkel az ember, mint az a kis gyerek, aki olyan sírásra fakad, hogy úgy látszik, mintha meg akarna fulladni, pedig ha egy kicsit megszoptatják, azonnal megszűnik nála ez a túlzott érzelem. Ilyen esetben az értelemnek szorosabbra kell fognia a gyeplőt, mert mindez többé-kevésbé magának a vérmérsékletnek lehet a megnyilatkozása. Igyekezzék tehát az ember másra terelni a figyelmét, s gondolja meg, hogy ez a dolog nem színültig tökéletesség ám, hanem nagy része van benne az érzékiségnek; nyugtassa meg ezt a síró gyermeket egy kis gyöngéd cirógatással, s vegye rá, hogy szelíden nyilvánítsa szeretetét, nem pedig ökölcsapásokkal. Fojtsa vissza azt az érzelmet a szívébe. Ne legyen olyan, mint a fazék, amely alá olyan ész nélkül rakják a fát, hogy túlságos forrásnak indul és egészen kifut a tartalma. Mérsékelje tehát mindazt, amit ezen tűz élesztéséhez használ, s enyhítse a lángot szelíd és nem keserű könnyekkel. Mert ezek az érzelmek igen kínosak és nagyon ártalmasak. Nálam is többször előfordultak kezdetben, s utánuk annyira oda volt a fejem, s úgy ki volt merülve a lelkem, hogy másnap, sőt tovább is, nem voltam képes újrakezdeni az imádságot. Azért is a lelki élet kezdetén nagy okosságra van szükség, hogy mindenben szelíden haladjunk, s hogy a szellem szokja meg a benső munkálkodást. Az ilyen külső nyilvánulások szorgosan kerülendők.

 

                   Ezek az indulatok, amelyekről most beszélek, egészen más természetűek. Itt nem mi rakjuk a fát, hanem a tűz már készen áll, s minket egyszerre beledobnak, hogy ott égjünk el benne. A lélek nem maga igyekszik arra, hogy fájjon neki az a seb, amelyet az Úr távolléte okoz: hanem úgy lövik bele azt a nyilat, amely a legérzékenyebb részén találja belsejét és átüti szívét, olyannyira, hogy maga sem tudja mi lehet, s hogy mit akar. Annál jobban megérti azonban azt, hogy mit akar az Úristen. Ennek a nyílnak hegye, úgy látszik, abba az üdvös méregbe volt mártva, amely arra indítja, hogy az Úr iránti szeretetből megutálja önmagát. Most már szívesen adná oda érette az életét akár ezerszer is.

 

                   Nem lehet azt kimondani, sem pedig megmagyarázni, hogy miképpen sebzi meg Isten a lelket és bocsátja reá ezt az észbontó fájdalmat. Csakhogy ez a kín olyan édes ám, hogy nincs e földön gyönyörűség, amely akkora élvezetet okozna. A lélek, mint mondom, azt szeretné, ha folyton ettől a betegségtől kellene haldokolnia. A fájdalomnak és a mennyei boldogságnak ezen szövetkezése előtt nekem megállt az eszem; nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges.

 

                  Ó, micsoda látvány az ilyen megsebzett lélek! Egy lélek, amely úgy érzi, s bizonyos tekintetben valóban tudja is, hogy át van ütve, és pedig olyan fenséges okból! Ő maga - ezt világosan belátja, - a kis ujját sem mozdította, hogy ez a szeretet föllángoljon benne, hanem abból a nagy szeretetből, amellyel az Úr viseltetik iránta, abból pattant ki, úgy látszik, hirtelenében az a szikra, amelynek következtében most az egész belseje ég. Ó, hányszor jut eszembe, mikor így

Előzmény: Rozálka3 (220)