Rozálka3 Creative Commons License 2018.02.13 0 0 217

gyarlóságomtól telt. Sokat kellett miattam kiállnia azon három, sőt több esztendő alatt, mikor gyóntatóm volt ezen súlyos körülmények közepette.[1] Mert az a sok üldözés, amely ellenem zúdult, és az a sok dolog, amelyben megengedte az Úr, hogy engem rosszul ítéljenek meg, - még pedig gyakran ártatlanul - mindez, mondom, visszahatott őreá, s őt okolták énmiattam, holott neki semmi része sem volt benne. Nem is tudta volna mindezt elviselni, ha nem lett volna annyira szentéletű, s ha az Úr nem tartotta volna benne a lelket. Egyrészt ugyanis azokkal kellett vitatkoznia, akik úgy látták, hogy én a kárhozat útján vagyok, s hiába beszélt, nem hittek neki, másrészt pedig engem kellett vigasztalnia, és félelmemet csillapítania. Igaz ugyan, hogy nem egyszer éppen ő ijesztett rám legjobban; de másrészt viszont kénytelen volt engem bátorítani, mert minden látomás, amennyiben új volt, - úgy engedte Isten - nagy félelmet keltett bennem. Mindez pedig onnét eredt, hogy bűnös életű voltam akkor is, meg annak előtte is. Ő nagy részvéttel vigasztalgatott, s ha csupán a saját esze után indult volna nem kellett volna annyit szenvednem; mert hiszen az Úr mindenben megértette vele az igazságot, s én azt hiszem, hogy magában a gyónás szentségében is külön megvilágosító kegyelmet kapott Istentől.

 

                  Istennek azok a hűséges szolgái, kik annyit nyugtalankodtak miattam, sokszor tárgyaltak velem, s mivel én nem egyszer hosszabb megfontolás nélkül mondtam nekik egyet-mást, megesett, hogy szavaimat egészen másképpen fogták föl, mint ahogy én értettem. Volt közöttük egy, akit különösen nagyra becsültem, mert a lelkem végtelen sokkal tartozott neki és igen szent életű volt, éppen azért nagyon fájt látnom, hogy félreért engem. Pedig ő szíve mélyéből óhajtotta haladásomat, s azt, hogy az Úr világosítson föl engem. Így tehát, mint mondom, amit én amúgy meggondolatlanul odavetettem, azt alázatosság-hiányra magyarázták; ha meg valami hibán kaptak rajta, amire pedig bőven volt alkalmuk, azonnal pálcát törtek kegyelmeim fölött. Olykor kérdezték tőlem ezt is, azt is; ha pedig én egészen őszintén és minden további fontolgatás nélkül feleltem, azonnal készen voltak azzal, hogy oktatni akarom őket és játszom a bölcs szerepét. Mindezt természetesen, hogy előmozdítsák a lelkem javát, melegiben beadták gyóntatómnak, aki azután alaposan megmosta a fejemet. Ez jó sokáig tartott így, s minden oldalról zaklattak, azonban az Úr nagy kegyelmei mindezt elviselhetővé tették.

 

                     Azért mondtam el ezeket a dolgokat, hogy értsük meg, micsoda szenvedés az, ha nincs az embernek senkije, akinek a lelki élet eme útján tapasztalata volna. Ha az Úr nem dédelgetett volna annyira, nem tudom, mi lett volna belőlem. Igazán lett volna okom rá, hogy beleőrüljek, s nem egyszer kétségbeejtő helyzetemben nem is tudtam már mást tenni, mint hogy fölemeltem szemeimet az Úrhoz. Mert hiszen a jó embereknek ez az állásfoglalása egy magamforma haszontalan, gyarló és félénk nővel szemben, ha így elmondja az ember, nem látszik valami nagy dolognak: holott, bár ugyancsak rendkívül nagy szenvedéseim voltak életemben, mégis ez volt köztük a legnagyobb. Adja az Úr, hogy legalább valamelyes kis szolgálatot tettem légyen mindezzel Őneki. Mert hogy azok, akik engem elítéltek és korholtak, az Ő dicsőségére tették, arról éppúgy meg vagyok győződve, mint arról, hogy mindez nagy lelki javamra szolgált.

 

-----------------------------------------------------

 

[1]  Alvarez Boldizsár atya hat esztendeig, 1558-1564. volt gyóntatója, s ebből az időből a négy első év volt leginkább tele szenvedéssel mindkettőjük számára.

 

Előzmény: Rozálka3 (216)