tőlem, hogy jóhiszeműen beszéltem-e, vagy pedig szándékom volt őt félrevezetni. Én azt feleltem, hogy igazat mondtam, mert tényleg azt hiszem, nem volt szokásom hazudni, s nem volt szándékom őt rászedni, sőt igazán semmiért a világon nem mondanék valamit másképp, mint ahogy van. Ezt ő is jól tudta rólam, s igyekezett megnyugtatni. Nekem pedig amúgy is annyira nehezemre esett, ha ilyen dolgokról kellett előtte beszámolnom, hogy most sem értem, miképpen tudott az ördög velem olyasmit elhitetni, mintha én magam gondolnék ki ilyesmit, csupán azért, hogy még jobban gyötörjem magamat.

                    Az Úr azonban oly sűrűn ismételte ezt a kegyelmet és oly világosan megmutatta annak hitelességét, hogy csakhamar megszűnt minden kétségem; beláttam, hogy nem lehet képzelődés. Utóbb azt is megértettem, hogy milyen együgyűség volt részemről ilyesmit feltételezni; mert hiszen ez a látomás messze fölülmúl mindent, amit földi ember elképzelhet. Már maga az a fehérség és az a fény is teljesen rendkívüli. Nem valami vakító sugárzás, hanem szelíd fehérség, és nyájas fény, amely végtelenül gyönyörködteti a szemet, anélkül, hogy fárasztaná; ilyen az a világosság is, amelyben ez az isteni szépség látható. Ez a fény teljesen különbözik mindattól, amihez idelent vagyunk szokva; s a napfény, amely testi szemeinknek szolgál, annyira különbözik ettől a világosságtól és ragyogástól, amelyet belső látásunk fog föl, s annyira hitvány hozzá képest, hogy utána legjobban szeretnők föl sem nyitni többé a szemeinket.

                    Az egyik olyan, mintha egy kristályon színtiszta víz csurogna végig, s a nap sugaraiban fürösztené, míg a másik olyan hozzá képest, mintha sötét, felhős ég alatt, iszapos víz folynék piszkos földön. Nem úgy kell képzelni a dolgot, mintha az ember valami napot látna, vagy pedig mintha az a fény a napfényhez volna hasonló; hanem úgy, hogy az a mennyei fény látszik az igazinak, s hozzá képest ez utóbbi mesterséges fénynek tűnik föl. Ez a fény nem ismer éjszakát; igazi fény lévén, soha semmi sem homályosítja el. Egy szóval olyan fenségesen szép, hogy akármennyire tehetséges legyen is valaki, ha egész élete folyamán erőlködnék is, sohasem tudná olyannak elképzelni, amilyen. Hozzá az Úristen olyan hirtelen állítja azt oda az ember elé, hogy még arra sem volna ideje, hogy kinyissa a szemét, ha ugyan szükség volna rá. Az ugyanis teljesen egyre megy, vajon behunyva, vagy nyitva van-e a szemünk; ha az Úr akarja, meg kell látnunk, akár így, akár úgy, s akár akarjuk, akár nem. Itt nem lehet elszórakozni, sem pedig ellenállni; itt hiába való minden törekvés és minden mesterkedés. Ezt én tapasztalatból tudom, amint majd még el fogom mondani.

                  Amit most akarnék megmagyarázni, az, hogy miképpen mutatja meg magát az Úr ezen látomásokban. Tehát nem arról akarok beszélni, hogy miképpen jelenhetik meg olyan erős világosság a belső érzékek, s olyan világos kép az értelem előtt, - mert olyan ám, mintha valóban Ő maga állna ott személyesen - mert ez a tudósokra tartozik. Az Úr nem adta megértenem, hogy miképpen történik ez, én pedig annyira tudatlan vagyok és olyan nehéz fejű, hogy bár sokat magyarázgatták nekem, mindeddig nem tudtam a mikéntjét megérteni. Ez tényleg így van. Kegyelmed ugyan azt hiszi, hogy éles eszem van, de én sok esetben az ellenkezőjét tapasztaltam s úgy veszem észre, hogy az elmém nem képes mást megérteni, mint amit úgy vernek bele, amint mondani szokás. Gyóntatóm sokszor elámult tudatlanságomon, s ő nem is magyarázta meg nekem soha, hogy miképpen tette Isten ezt, vagy azt, vagy hogy miképpen lehetségesek ezek a dolgok. Különben én nem is érdeklődtem eziránt, bár, mint említettem, évek hosszú során volt alkalmam kiváló tudósokkal érintkezni. Hogy ez vagy az bűn-e, vagy sem, igen, azt megkérdeztem; a többire nézve azonban elég nekem annyit tudnom, hogy az Úristen tette, s hogy ennélfogva nincsen okom rajta megütközni, hanem inkább dicsérnem kell Őt érte. Sőt mi több, a nehezen érthető dolgok inkább csak áhítatot gerjesztenek bennem, még pedig annál nagyobbat, minél nehezebben érthetők.