Február 8-án (amelyen én is ott voltam) és 7-én telt ház előtt zajlott Veszprémben a Mendelssohn Kamarazenekar négyrészes szezonális bérletének második előadása. Az ősi város modern, de hangulatos épülete, a Hangvilla, ekkor nem csak a Dunántúl, hanem a zenei világ közepe volt, hiszen a huszonhat éves kitűnő zenekarral együtt lépett fel a főszereplő Baráti Kristóf. Ő sem sokkal idősebb, ahogy a zenekar tagjai is többnyire fiatalok, valószínűleg többségükben a helyi (Dohnányi Ernő) zenei szakközépiskola volt tanulói, illetve a helyi zeneiskolák tanárai, hiszen Kovács Péter is, a kamarazenekar művészeti vezetője hosszú ideig a konzi oktatója és igazgatója volt. Örömteli volt a közönség a fővárosinál jóval alacsonyabb átlagéletkora is. A város vonzáskörzete kb. 100 km, még a fővárosból érkezők is hazajuthatnak aznap, így nem kell kihagyják a távolabbról érkezők, hogy a földöntúli zenéket hallhassák a szintén természetfölötti szólistától, aki  - ha tehette - dirigált is.

Beethoven-műveket választottak, a Hegedűversenyt és a VII. szimfóniát, részben a hangszerelés miatt, hiszen az elsőben csupán egy fuvolistával volt kevesebb, de ott volt a csodahegedűs, így a negyven muzsikus is emelkedett hangulatban szórakoztatta az érdeklődőket.

Utóbbiak talán nem is sejtették, hogy ezt a hegedűversenyt ennél szebben alig-alig játszották a zenetörténetben, amihez az is hozzájárult, hogy a szólista dirigálása a lehető legszervesebb egységbe foglalta a közös munkát. Jó ötlet volt a vezénylése, mert ennél érzékletesebb kapcsolódásokat máskor is csak ritkán hallani, tökéletesen egészítették ki egymást, akármelyik tétel akármelyik részéről voltak hangok, bármely szólamban. A varázslatos kadenciák alatt pedig rögtön majd negyvennel több volt az értő és lelkes hallgatóság, mert amit Kristóf most is produkált az lélekemelő volt - tökéletes!

Az épületről már röviden írtam, de a terem is kifogástalan (térképzése, berendezése, burkolatai, akusztikája, ülései: kiváló összhang), így a középméretűnek számító (471 fős) nagyterem igazán jó környezetet nyújtott ehhez a rendkívüli minőségű előadáshoz.

Feltehetően a második napi koncert még jobb volt, és erről még továbbiakat nem is tudok mondani, mert a szólista technikája, alázatos műértelmezése és a plasztikus concertálás a közönség lélekzetelállító figyelmében, majd a kirobbanó tapsokban talált visszhangra, végül a többszöri visszahívásra nem is maradt el a ráadás: először Ysaÿe III. Szólószonátáját, a viszonylag rövidebb (az Enescúnak dedikált) egytételes Balladát adta elő káprázatosan, amelyet a megelőző 13 koncertből álló németországi turnén 12-szer játszott, de a két továbbin is műsoron volt (február 9-én Warsteinben), illetve 10-én Hamburgban. Talán még álmában is el tudja játszani, ahogy a csütörtöki koncert második ráadását, Bach C-dúr largóját is.

Különleges együttállásnak lehettünk tehát részei: akkor és ott, az eksztatikus állapotban lévő szólistával, akivel szinte kegyelmi állapotban érezhettük magunkat is, hiszen minden külsőségességtől mentes bensőséges előadást produkált, a hegedűversenyben természetesen kotta nélkül, fejből (lélekből), ahogy - nem egészen természetesen - a szimfóniában partitúra nélkül, nagyon hatásosan valósította meg szerepét. A hegedűversenyben most is érezni lehetett, mit fogalmazott meg a rendkívüli szerző, és ezzel az újabb előadással több mint kétszáz évet utazhattunk visszafelé, hogy ennek a varázslatnak megint a közelébe, a legbelsőbb lényegéhez kapcsolódjunk.

 

Nem hagyhatom szó nélkül a terem külső oldalán látható képkiállítást, ahol leginkább Zsebeházi Eszter kitűnő portréja ragadott meg. Igazi multifunkcionális tér ez a Hangvilla!

 

 

Barátiék közben említett warsteni koncertjét az alábbiakkal harangozták be, emlékeztetve a 7 évvel ezelőtti ottani szereplésükre, amitől a közönség el volt ragadtatva! (Annak idején arról a turnéról is beszámoltam.)

 

 

Ezek után már csak a londoni koncert újabb kritikáját emelem be, amit majd lefordítok.

Ebben megint a külsőségeket kérik számon Kristófon a Glazunov-hegedűversenyben, mintha nem az értelmezés és a közlés minősége volna az elsődleges...