3000 Isten: Mindegyik más és más istenkép. De az egyistenit szerint csak egy van, az pedig csak egyféle. Persze "sok arca" van, megnyilvánulása számos módon megjelenhet a tudatunkban. Ezek egy-egy részhalmaza az adott hívő számára úgy tűnik, hogy csupán "annyi" az isten. És téves arcok is lehetnek közte. Vagy olyanok, amelyek egymásnak - az emberi gondolkodásmód egyszerűsége miatt - ellentmondanak, pedig valamilyen mélyebb értelmezés szerint nincs is ellentmondás.

 

De nézzük a sok közül az egyik arcát:

Az ószövetségben megjelenik az a "kép róla" (valójában Mózesnek maga jelenti ki): Vagyok, aki "vagyok".

Ez így kissé zavaróan tautológiának tűnhet, de a jelentése nem az! Az első vagyok csupán egy mondatszerkezeti megfogalmazás (több emberi nyelven így fejezzük ki), a kérdésre (Hogyan is nevezzük őt?), a másik rész pont a lényeg: Ő az, "aki VAN".

Ennek az a jelentése (az eredeti nyelvű szöveg szerint is), hogy van egy valami ami mindig és mindenütt van. Mai tudományos értelemeben: egy olyan valami ami függetlenül a tértől, a benne lévő anyagtól, és függetlenül az időtől (tehát az ősrobbanás "előtt" is, ha létezne ilyesmi), és függetlenül attól hogy hány dimenziós a tér (lehetne akár 10 vagy 11 vagy 26 is a húrelméletek alapján, de akár 3000 dimenziós is). Ez a valami VAN. Ez az ami minden körülmények között van. Akkor is ha nincs semmi (persze tudjuk, hogy ez logikailag lehetetlen, tehát ha a legkevesebb létezőről van szó, akkor ez az ami utoljára megmarad még létezőnek).

 

Az, hogy ezt a valamit mi magyarok ezzel az 5 betűvel írjuk le: I s t e n , már lényegtelen apróság, de tegyük föl, hogy akkor arról beszélünk amit az előbb vázoltam.

 

Ekkor végeredményben egy olyan valaki aki nem hisz az Istenben, akkor nem hiszi azt, hogy létezik egy olyan valami ami van. Egy létezőben nem hisz. Mivel ez ellentmondás, ezért téved. De valójában mégis igaza van. Ugyanis számára NEM ez a "minden körülmények között létező" az Isten, hanem valami más (ő tudja, hogy mire gondol). Nos arra a más valamire igaz lehet, hogy NINCS. De az nem az Isten. Ő csak azt mondja róla, hogy az, de ez a tévedése. Maga az istenkép a tévedés, azaz ami benne van, amiben úgy véli: hinnie kellene, ha hívő volna.

 A hívők - legalább is az értelmesek közül jó páran - tisztelettel tekintenek a harcos ateistákra. Az istentagadásuk nem más mint az Isten keresése. Nagy ravaszsággal kutatják ott ahol biztos nincs. Ez a kutatás azonban "veszélyeket" rejt. Mert megtörténhet, hogy véletlenül félrenyúlnak, és ott van a kezükben. Onnan pedig nincs visszaút. Mert aki megtalálta azt az Istent, ami valójában van, az képtelen elengedni (személyes tapasztalatok mutatják).

 

Utóiratként megemlítem még Keresztes Szt. János tanításának a lényegét (ő középkori Kármelita szerzetes volt, s ma "egyháztanítóként" tartják nagy tiszteletben gondolatait). Az Isten valójában valamilyen módon (nem tudhatjuk hogyan) BENNÜNK van. Nem mi vagyunk az Isten, de Ő bennünk van (mindegyikünkben, kivétel nélkül). Azt, hogy nem tapasztaljuk, csak annak köszönhetjük, hogy alaposan eldugdossuk magunk elöl. Olyan ez mint egy nagy fényű lámpa, amelyet - hogy ne világítson - egy vastag takaróval beborítunk. Pedig abszolút nincs mit félni tőle. Csak azért takarjuk le, mert mindenféle hülyeséget hiszünk róla, és az félelmetes a számunkra. Pedig nem bánt, nem parancsol, nem akar tőlünk semmit (szabad akaratunk van!), s nem vádol semmivel, s nem ítél meg még a halálunkkor sem (az ítélet egészen másképp zajlik le), csupán szeret minket, s vár, hogy végül hozzá mehessünk ha akarunk. Ez az igazi őskeresztény Istenkép (Jézus is ezt hirdette), amit az évszázadok fekete sara alaposan összekent, néha felismerhetetlenné. Ma ezt a tiszta istenképet próbálja a Katolikus egyház visszahozni a fejekbe, mert teológiai tudásként mindig nála volt. De gyakran még a legfölsőbb szinteken is mást hirdettek ehelyett, s számos hagyaték (dalok, imák) őrzik még azt a torzót ami miatt az ateisták méltó módon, s igazságosan támadják a kereszténységet. S maga Ferenc pápa is igyekszik (a Kármelita tanokat jobban megismervén) ezt az ősi képet terjeszteni, a körülötte lévők ellenkező irányú nyomása ellenére is. Az ősi kereszténység - különösen az üldöztetése alatt - soha nem egy szigorú, korlátokat felállító tan volt, hanem egy menedék. Annak az örömhírnek a birtoklása, amelyekért az apostolok az életüket is fel tudták áldozni. S aki ezt az igazat megismeri, az önként maga sem tenne mást, mint ők.