ahhoz új szavakat kitalálni, hogy ki lehessen velük fejezni a Te tetteid nagyságát úgy, amint azt az én lelkem látja. Mindenki elhagyott, én jó Uram, de ha Te nem vonod meg tőlem pártfogásodat, én nem foglak soha elhagyni! Fogjanak bár össze ellenem a tudósok valamennyien; üldözzenek bár az összes teremtmények; gyötörjenek bár a rossz szellemek: csak Te ne hagyj cserben, Uram! Máris tudom tapasztalatból, mily győztesen szokott kikerülni a küzdelemből az, aki csupán csak Tebenned bízik.

 

                     Mialatt tehát én ezen nagy lelki szenvedés súlya alatt nyögtem, bár akkor még nem kezdődtek el nálam a látomások, pusztán csak az alábbi néhány szót hallottam, s az elég volt arra, hogy megszűnjék minden fájdalom, s kimeneküljek minden bajból. „Ne félj, leányom: én vagyok. Nem foglak elhagyni. Ne félj.”

Azt hittem volna, hogy abban a lelki állapotban, senki sem tud megvigasztalni, még ha órák hosszú során át vesződik is velem; s íme: ez a néhány szó elég volt hozzá! Nyugalom, erő, bátorság, biztonság és világosság vonult be a lelkembe, úgyhogy egyetlen pillanat alatt teljesen átalakult; kész lett volna az egész világgal szembeszállni és bizonyítani, hogy igenis az Úristen működik benne. Ó, mily jó ez az Úristen! Milyen jó az Úr, és milyen hatalmas! Nemcsak tanácsot ad, hanem orvosságot is. Az ő szavai tettek is egyúttal. Ó Istenem, hogyan meg tudod erősíteni bennünk a hitet, és megnövelni a szeretetet!

 

                     Hányszor jutott eszembe ilyen esetekben az a jelenet, amidőn az Úr parancsolt a szeleknek, s szavaira a viharos tenger elsimult! Én is így kiáltottam föl: Ki az, akinek ily vakon engedelmeskednek az én összes tehetségeim?! Aki egy pillanat alatt világosságot teremt a legnagyobb sötétség közepette; aki meglágyít egy kőkemény szívet, s édes könnyeket fakaszt ott, ahol már annyi ideig tartott a szárazság?! Ki oltja belém ezeket a vágyakat?! Ki adja ezt a bátorságot?! Mi jutott nekem eszembe: mitől félek?! Mit jelentsen mindez?! Én ennek az Úrnak akarok szolgálni, és nincs egyéb vágyam, mint az, hogy az Ő kedvére tegyek. Nem keresek élvezetet, pihenést, vagy egyéb kincset, hanem csakis az ő akaratát óhajtom teljesíteni. (Mert erről csakugyan meg voltam győződve, s nézetem szerint ezt nyugodtan mondhattam.) Tekintve tehát, hogy ez az Úr végtelenül hatalmas - már pedig látom, hogy az; tudom, hogy az -; tekintve továbbá, hogy az ördögök az Ő rabszolgái - már pedig ebben nem lehet kételkedni, mert hitünk tanítja -, s tekintve végül, hogy én ennek az én Uramnak és Királyomnak vagyok a szolgálója: vajon mit tehetnek azok én ellenem?! Miért ne volna bennem elegendő erő ahhoz, hogy akár az egész pokollal is fölvegyem a harcot?!

 

                     Kezembe vettem egy feszületet, s abban a pillanatban úgy éreztem, hogy félelem nélkül tudnék szembeszállni velük. Ekkora bátorságot öntött belém az Úristen, s oly tökéletesen átalakított azon néhány perc alatt. Láttam, hogy azzal a feszülettel le tudnám verni valamennyit, s oda is kiáltottam nekik: „Nos hát jertek valamennyien! Én az Úr szolgálója vagyok! Szeretném látni mit tudtok tenni ellenem!” Igazán hiszem, hogy megijedtek tőlem; míg ellenben én teljesen megnyugodtam, s nem féltem többé tőlük. Az a rettegés, amelyet azelőtt éreztem, egészen megszűnt, s a mai napig nem is tért többé vissza, mert bár, mint még el fogom mondani, olykor láttam is őket, semmi félelmet sem keltettek bennem, sőt úgy vettem észre, hogy ők remegnek tőlem. A mindenség Ura olyan hatalmat adott nekem velük szemben, hogy annyiba veszem őket, mint a legyeket. Úgy találom, nagyon is gyávák, s amint észreveszik, hogy valaki mit sem ad rájuk, elmegy az összes erejük. Igazában csak az olyan ember ellen merészelnek támadni, akiről látják, hogy kész megadni magát; vagy pedig olyankor hősködnek, amidőn Isten megengedi nekik, hogy az ő szolgáit megkísértsék és megkínozzák.

 

                       Bárcsak adná Ő Szent Felsége, hogy csakis attól féljünk, ami igazán félelmetes. Bárcsak meg tudnók érteni, hogy egyetlen egy bocsánatos bűn nagyobb kárt okoz nekünk, mint az egész pokol együttvéve. Ez tényleg így van. Hogy ezek az ördögök folyton ijesztgetnek bennünket, az csakis onnét van, mert szántszándékkal ijesztgetjük önnönmagunkat folytonos aggodalmakkal, hol a becsületünk, hol a vagyonunk, hol meg az élvezeteink miatt. Könnyű nekik azután, midőn ily módon önmagunknak vagyunk ellenségei; mikor szeretjük azt és törekszünk az után, amitől irtóznunk kellene, - könnyű nekik, mondom, szövetkezniük velünk miellenünk, s nem csoda, ha ilyenkor nagy kárt okozhatnak. Mi vagyunk okai, ha saját fegyvereinkkel küzdenek ellenünk, mert hiszen mi adtuk a kezükbe azt, amit védelmül kellett volna ellenükben fölhasználnunk. Ez a legnagyobb baj.

 

                     Ellenben, ha Isten kedvéért mindenről lemondunk, ha szívünkhöz szorítjuk a keresztet; ha igazán igyekszünk szolgálni az Úrnak: az ördög úgy menekül ezen igazságoktól, mint a veszedelemtől. Mint a hazugság barátja, sőt a megszemélyesített hazugság, ő nem léphet szövetségre azzal, aki igazságban halad. Ellenben, ha azt látja, hogy értelmünk el van homályosodva, akkor szép szelíden arra segít bennünket, hogy teljesen megvakuljunk. Vegye csak észre azt, hogy valaki máris vak és örömét találja ezekben a semmiségekben - igenis semmiségekben, mert mi mások e világ dolgai, mint gyermekeknek való játékszerek – azonnal tisztában van vele, hogy kisdeddel van dolga; úgy is bánik vele azután, s az ilyennel van mersze megküzdeni nemcsak egyszer, hanem sokszor.

 

                     Adja az Úr, hogy én magam is ne tartozzam az ilyenek közé! Világosítson meg engem Ö Szent Felsége, hogy azt tekintsem nyugalomnak, ami igazán nyugalom; becsületnek azt, ami valóban becsület; boldogságnak azt, ami tényleg boldogság, ne pedig fordítva: akkor fügét mutatok az összes ördögöknek, mert akkor ők fognak remegni tőlem. Én nem értem ezt az ijedezést. Minek kiabáljuk, hogy: ördög! - ördög! - mikor azt kiálthatjuk: Isten, Isten, s ezzel megfélemlíthetjük az ördögöt. Hiszen tudjuk, hogy moccanni sem képes, hacsak az Úr meg nem engedi. Mire való ez?! Ami engem illet, én igazán jobban félek azoktól, akik rettegnek az ördögtől, mint tőle magától. Mert hiszen ő semmit sem árthat nekem; ezek ellenben, főleg, ha lelkiatyák, ugyancsak meggyötörhetik az embert. Én legalább annyit szenvedtem éveken át, hogy most sem értem, miképpen tudtam elviselni. Áldott legyen az Úr, aki annyira megsegített!