James Joyce

 
Dublini emberek

(novellák)

 

Fordította: Papp Zoltán

 

TALÁLKOZÁS

 

(Befejező rész)

 

Ez a megállapítás meglepett, mert különösnek találtam ezt a méltányosságot egy ilyen idős embertől. Szívem mélyén igazat adtam neki abban, amit a fiúkról és szerelmeikről mondott. De a szavak utálatosan fordultak ki a szájából, és azon tűnődtem, miért rázkódik össze időnként, mintha félne valamitől, vagy a hideg rázná. Ahogy folytatta, észrevettem, hogy jó kiejtéssel beszél. A lányokról kezdett el beszélni, hogy milyen szép és lágy a hajuk, milyen lágy a szemük, és mennyivel rosszabbak mindahányan, mint amilyeneknek látszanak - csak ismerni kell őket. Semmit sem szeret úgy, mint a fiatal lányokat nézni, nézni szép fehér kezüket, gyönyörű, lágy hajukat. Olyan benyomást tett rám, mintha felmondana valamit, amit betanult könyv nélkül, vagy mintha beszédének egyes szavai mágneses erővel kényszerítenék gondolatait egyazon pályán keringeni. Időnként úgy beszélt, mintha csupán ismert tényt állapítana meg, máskor hangja rejtélyessé mélyült, mint aki titkot mond el nekünk, és nem szeretné, ha mások is hallanák. Újra és újra elismételte szólamait, variálta és aláfestette monoton hangjával. Makacsul lefelé bámultam a lejtőn és hallgattam.

 

Nagy sokára monológja megszakadt. Lassan felállt, pár percre magunkra hagy, mondta, pár percre csak, és láttam, anélkül, hogy pillantásom elvettem volna előbbi tárgyáról, hogy lassan a rét közeli széle felé megy. Csendben maradtunk, amikor elment. Pár percnyi csend után Mahony felkiáltott:

 

- Odanézz! Nézd, mit csinál!

 

Nem válaszoltam, szemem se rebbent, és Mahony újra fölkiáltott:

 

- Odanézz... A mocskos vén hülye!

 

- Ha a nevünket kérdezi - mondtam -, légy te Murphy, én meg Smith.

 

Semmi mást nem mondtunk egymásnak. Még akkor is azt fontolgattam, menjek-e vagy maradjak, amikor visszajött és megint leült mellénk. Alighogy leült, Mahony megpillantotta azt a macskát, amely az imént elmenekült tőle, felugrott, és üldözőbe vette a réten át. Az ember meg én figyeltük a vadászatot. A macska ezúttal is megmenekült, és Mahony kövekkel dobálta meg a falat, amely mögé a macska elbástyázta magát. Abbahagyta, aztán céltalanul baktatott a rét távoli széle felé.

 

Kis szünet után az ember ismét megszólalt. Azt mondta, hogy a barátom nagyon durva fickó, és megkérdezte, megvesszőzik-e az iskolában. Méltatlankodni akartam, hogy nem vagyunk mi állami iskolások, hogy megvesszőzzenek bennünket, ahogy ő kifejezte magát, de hallgattam. A gyerekek megfenyítéséről kezdett el beszélni. Gondolatai, mintha ismét szavai mágneses körébe kerültek volna, lassan, keringeni kezdtek új központjuk körül. Az ilyenfajta gyereket, mondta, meg kellene vesszőzni, de jó alaposan. Ha a gyerek durva és nyakas, semmi más nem használ neki, csak a jó, egészséges vesszőzés. A pacsi vagy a pofon nem jó: ami ilyenkor kell neki, az egy finom, meleg kis vesszőzés. Ez a felfogás megdöbbentett, és önkéntelenül az arcába pillantottam. Szemem találkozott egy palackzöld szempár pillantásával, amely egy rángatódzó homlok alól meredt rám. Ismét elfordítottam szemem.

 

Az ember folytatta monológját. Mintha elfelejtette volna iménti méltányosságát. Ha valaha meglát egy fiút lánnyal beszélgetni, vagy megtudja, hogy szerelme van, megvesszőzi, de úgy megvesszőzi, és megtanítja, hogy máskor ne merjen lányokkal szóba állni. És ha van szerelme, és mindenfélét összehazudozik róla, akkor olyan verést kap tőle, amilyent még nem kapott gyerek a földön. Nincs a világon semmi, amit ennyire szeretne. Mintha egy bonyolult rejtélyt tárna fel előttem, úgy részletezte, hogy hogyan vesszőzne meg egy ilyen fiút. Nagyon szeretné, mondta, jobban, mint akármit ezen a földön; és hangja, ahogy monoton zenéjével beavatott a rejtélybe, csaknem szenvedélyessé forrósodott, mintha arra akart volna rávenni, hogy én is úgy érezzek, mint ő.

 

Vártam, amíg monológja ismét megszakad, akkor váratlanul talpra ugrottam. Nehogy izgatottságomat eláruljam, pár pillanatig késlekedtem, úgy tettem, mintha a cipőmön lenne valami igazítani való, aztán - mennem kell - mondtam és elköszöntem. Nyugodtan elindultam felfelé a lejtőn, de szívem gyorsan vert a félelemtől, hogy hátha bokáimnál fogva megragad. Mikor felértem a part szélére, rá sem pillantottam, csak hangosan átkiáltottam a réten:

 

- Murphy!

 

Hangomban erőszakolt bátorság reszketett, és szégyelltem átlátszó hadicselemet. Mahony csak második kiáltásomra figyelt fel, és akkor kurjantott vissza. Hogy vert a szívem, amint rohanva jött felém, át a réten! Úgy rohant, mintha segítséget hozna. Én pedig bűnbánatot éreztem, mert szívem mélyén mindig megvetettem egy kicsit.