Kulcsár Tibor

 

 

KETTEN

 

Mint sima szőrű, álmos, lusta nyáj,

aludni tért, elpihent a falu.

Szikkadni kezd az árokparti sár,

s a levelek susogva, halk szavú

nesszel összesimulnak a fán.

 

Ha festő lennék, szénnel festeném

e sok elmázolt, szürke vonalat.

Ketten vagyunk csak ébren: te meg én,

s ni, csöpp fények, mint jánosbogarak:

még szántanak a Láci Feketén.

 

A faluban nem mozdul semmi sem.

Csöndes az ereszalja és az ólak:

a kék sajtár már üresen pihen,

kérődző, csillaghomlokú borjak

rágják a csöndet lustán, szelíden.

 

A fűben tücsökbanda ébredez.

A csillagok – az égbolt szinte reszket –

dúsan csüngő fürtökben fénylenek.

Letörnék néked egy gerezdet,

de az egekig föl nem érhetek.

 

Csak kószálunk az estben hallgatag,

árnyékunk simulva olvad össze,

s míg egymásra talál a két ajak,

hogy vágyainkat csókban megfürössze,

s a lombos ágak reánk hajlanak,

 

elfelejtem, hogy néha féltelek,

s lehull rólam gond, kétely és titok,

s csak azt tudom, hogy oly jó itt veled.

Feltartanám a tűnő perceket,

ha csókolsz, s tiszta szemed rám nyitod.

 

 

Pogány imádság [17-18.]