Pintér Sándor

Magamnak

Át kell hogy zörögj a bizonytalanba. Magad
Mögött hagyva mindent, mi támasz, mi
Szilárdan tartaná a vers épületét, hogy szét

Ne hulljon, miként az elme, ha rákattan
A felfoghatatlanra, a tűrhetetlenbe ha átcsikordul.
Fogódzót kell találj a szétesésben (a rend is

Káosz, a káosz is rend), meg kell keresd az angelust
A horror vákuumában, fellelni a véletlenben
A szükségszerűt. Mintha az elkerülhetetlen maga is

Nem afféle láncolata volna megannyi, az idő
Testére fonódó esetlegesnek. Ami alanyi
Jogon tűrhetetlen, talán csak isteni

Tévedés. Figyelemlazulás, melyben
Nem a nekik szánt helyre kerülnek a dolgok:
Levél nő ki a kőből, az ágakon lélegző ametiszt.

Karold át testeddé a felfoghatatlant, madarát
Bátran lebegtesd remény és rettenet között.
A tudat pókhálóra fűzött gyöngyszemeit

Neked kell összeszedni, ha fonaluk szakadva
Szétgurulnak. Jelentésroncsok a szavak házaiban,
Mégis jelek, hogy visszasimulj a bizonyosba,

Ha visszafogad a Törvény, melynek örvénylő testéből kiszakadtál.