Egyedi koncert volt december 16-án a BMC-ben, mivel az indítékul adódó két évforduló többször már nem fog előfordulni. 60 éves lett a muzsika havilap, az UMZE-Kamarazenekar pedig 20 éve szolgálja az új zenét, így együtt ünnepeltek, mi pedig őket, nagy várakozással és figyelemmel megtöltve a kiváló akusztikájú termet. A zenei havilap neve jobban tetszik, mintha csak Zene lenne, ahogy a lágy hangzású muzsika (mousikos) is közelebb van a múzsák összefoglaló nevéhez és a muzsikusokhoz. A műsor és a két vendégszólista is vonzó volt, különösen a Baráti Kristóf által újból megszólaltatott Bartók-Szólószonáta, amely aztán az est fénypontja lett. A Muzsika szakírója majd profi beszámolót fog írni az egészről, én pedig csak érintem a műsor keretét alkotó két művet, mert itt Kristóf újabb mágikus előadása kapcsán írok bővebben.
A szonáta születéséről és magáról a műről sokat és alaposan írtak a szakemberek, és mivel az idő igazolta, hogy ez a darab egészen kiemelkedő példája a műfajnak, számtalan előadó tanulta meg és adta elő az eltelt 73 évben, elsőként a megrendelő Yehudi Menuhin. A szólószonáta felvételeinek sora is jelentős, köztük a legnagyobbakkal, pl. a 41 éves Menuhinnal innen! - és ezek nagy része ma már könnyen meghallgatható. Örülhetünk, hogy a Baráti-féle megfogalmazást élőben is rendszeresen élvezhetjük, remélve a most is felvett előadás kiadását, mert megörökítésre méltó volt.
Korábbi megszólaltatásaira (két alkalommal a Bartók Emlékházban, 2012. nyarán a szombathelyi Bartók-szemináriumon, majd a Magyar Rádióban, idén tavasszal a Zeneakadémián) jól emlékszem, az ottaniakból felvett játékát és a tubuson lévőt sokszor meghallgattam, és tudom, hogy külföldön is gyakran kerül műsorára ez az egyedülálló mű. Utóbbiakból megemlítendő a közel három évvel ezelőtti (2015. január 21.) debütálása a Carnegie Hall kb. a szombatihoz hasonló méretű Weill-termében, és erről is lehet olvasni e témában. Azon a túrnén még háromszor játszotta az USÁ-ban és egyszer Kanadában, majd négy nappal a debüt után már az ausztriai Östringenben, de volt ez a szonáta műsorán Memmingenben, és ugyancsak Németországban, Kölnben, de már idén szeptember elején. Bizonyára minden alkalommal tovább érlelődött a darab, ami Kristófnál sosem lehet túlérett, hiszen az eddigiekből is azt szűrte le profi és amatőr hallgatója, hogy ő a legtökéletesebb megtestesítője a médiumnak, akinél az első a zene, a zeneszerző gondolatainak értő és érző közvetítése. Ehhez megvan benne az a tehetség, tudás és tapasztalat, ami megalapozza a játékát jellemző alázatot a legmagasabb szintű előadásokra. Az említettek ismert kritikái felsőfokúak.
Más művészeti ágakban is megfogalmazták, hogy pl. az az igazi festőművész, aki láttatja is az általa látottakat, illetve érezteti saját érzéseit, és ezt érzem Barátinál is: alaposan ismeri és érti azokat a zenéket, amiket aztán egyre inkább megértet velünk, és itt elég csak a fülünkre hallgatni, és a szívünkkel érezni. Vonatkozik mindez persze más műfajokban való játékára is. Ezt érezhették szombaton a szólószonáta zenében igen tapasztalt hallgatói is, mert az utána kirobbanó tapsban mindaz a feszültség felszínre tört, ami abban a 25 percben összegyűlt bennünk. Néhány igen tapasztalt zeneértővel együtt állapítottuk meg, hogy „ennél tökéletesebben” csak a Kristóf tudja ezt a darabot eljátszani, remélhetően nemsokára.
Bartók mesteri darabja tehát megint mesterére akadt, és itt hadd tegyek egy kis kitérőt a hegedűre írt szólószonáták területére, hogy jobban megértsük a Bartók-mű kivételes jelentőségét. A leginkább közismert ilyen művek J. S. Bach szonátái és partitái, amelyeknek persze voltak előzményei, vele viszont olyan magasra került a mérce, hogy a Bartókig írt ilyen művek vagy sorozatok megközelíteni is alig tudták, sokan meg sem próbálták a műfaj művelését. Bach előtt az egy generációval idősebb, szintén német hegedűs és zeneszerző, Johann Paul von Westhoff (1656-1705) először egy önmagában álló szonátát írt (1683-ban), majd hat partitát , azaz szvitet 1696-ban, és ezek táncait (allemande, courante, sarabande és gigue) Bach is ugyanebben a sorrendben használta, de a mintákat meghaladó minőségben. A sorozat egyik felvételét érdemes meghallgatni vagy beléjük hallgatni!
A kortársak közül a nevesebbek is írtak ilyen zenét (Händel, Telemann, Molter, Pisendel), rövidebb-hosszabb szonátákat, fantáziákat, hasonlóan tanulási és szórakoztatási célból, majd napjainkig az összes további zenei korszakból sok-sok ilyen darab ismert, szintén csak néhányat kiemelve: Wieniawski (1854), a neobarokk Reger-sorozatok (4 darab 1900-ból és 7 szonáta 1905-ből, amelyekből az utolsó közel félórás, de ezek az utánérzések nem annyira sikeresek, mint a minta: a hetedik kezdése is feltűnő rögtön!); a Baráti által a Bach-darabok után szintén lemezre vett és repertoáron tartott Ysaÿe-sorozat(1923), Hindemith (1918-24 között több szonátája is), Erwin Schulhoff (1927) ilyen műve, vagy említhetem még éppen a magyar Székely Zoltán 1920-ban írt és Bartóknak is eljátszott szólószonátáját, Veress Sándorét (1935-ből), végül a Bartókét követő időből származó Prokofjev- (1947) és Hacsaturjan- (1975) szólószonátát. A szintén főleg tanulási céllal írt caprice-ok, prelűdök, etüdök stb. számtalan példája közül megint csak Baráti Kristóf sikerszámát, Heinrich Wilhelm Ernst Nagy caprice-át, a Schubert-Erlkönig vituóz megzenésítését emelem ki. A többiek között Tartini, Paganini, Kreisler, Vieuxtemps, Scsedrin, Quiroga neve ismerősebb, többségükben hegedűsként is kiváló zeneszerzők.
A majdnem legfrissebb ismert szonáta Liszt h-moll szonátájának átirata (Noam Sivan, 2007), és a szinte csak hegedűsként világhírű Nathan Milstein is átírta hangszerére Liszt 1. Mefisztó-keringőjét :-) Mindezek között a Bartók-szólószonáta jelenti a Bach utáni csúcsot, összetettségében, mondanivalójában és nehézségében, és a nem hegedűs szerző talán sosem írta volna meg, ha nem emigrál, és nem úgy találkozik ott Yehudi Menuhinnal, ahogy a részben szomorú történet már megint nagyon ismerős.
Ez a monumentális Bartók-remek szintén jól illik a varázslatos előadóhoz, Baráti Kristófhoz, és a Muzsika örömünnepén sem csalódtunk benne. A felfoghatatlan tudásán alapuló interpretációja magával ragadó, egyben minden részletében érthető, utolérhetetlen és csak csodálni lehet.
Szívesen, máskor is, szoktam mondani ilyen esetekre!
A felvezető Vidovszky-promenádzene kellemes ünnepi hangulattal, a záró Ligeti-zongoraverseny Fejérvári Zoltán kitűnő szólójával, néha ütőhangszeresként egészítette ki a két profi ütőst, de az egész zenekar kiváló volt, az egész versenymű ütős, nagy élmény volt. A szólószonáta ráadásaként Baráti a már sokszor idézett lidérces Ysaÿe-szonátatételt, az Obsessiont játszotta el, most is káprázatosan.
