Ma megint KAF (nem a Kéreg Alatti Fasút :) jutott eszembe, illetve a versei, amelyekből már több tucatot bemásoltam e témába. Kovács András Ferenc persze további zenés verseket is írt, így bővítem a témát, most a már idézett Lelkem kockán pörgetem című, 1994-ben kiadott kötetéből.

A belinkelhető gyűjteményben szerepel a Beethoven-improvizáció Félkezes, nem véletlenül került a Kétbalkezes szonettek alcím egy 1994-ben megjelent, Tompa Gáborral közös kötetére, amelynek aztán folytatása is lett a nyolc évvel későbbi bővített kiadással. Költői szórakoz(tat)ás ... 

.

.

.

           Eisenach

.
Bárhova vetne nyarad,
hallod örökre, ha vígan
szólít eresz fuvolája,
ha felszél szürke fagottja
felelget a lomha fasorban –
gordonkáznak a lombok is.

.
Akkora már ez a zápor: a menny
vén zsalugátere pendül a fény
lágy futamában –
forgó egekbe szökkenő tetők
lebegnek, mintha csembalófedél
villanna fel gazdátlan
félhomályból…

.
Csak ő, ne félj, csak ő,
csak a csontfogú, csontokat őrlő
klerobszkűr-angyal, összhang
szárnya int: ne félj,
ne félj, majd átdereng a kéz –
beteg billentyűn
hosszú csendet üt.

.
Hasonló már a messzi hallgatásban
a lendület
s a lassított esés:
ívelnek néma
passacagliák.

.

.

.

Amade Farkas hagyatéka

„Teringettét, ezer kartács és villám,

mennydörgős sekrestye, horvátok ínsége,

ördög, pokol, boszorkány és kísértet,

keresztes zászlóalj, se vége, se hossza.

És az elemek, levegő, víz meg föld meg tűz,

Európa, Ázsia, Amerika, jezsuiták, ágostoniak,

karthauziak és szentesi keresztes urak,

reguláris és irreguláris kanonokok, és ti,

összes pernahajderek, gazfickók, csirkefogók,

kujonok és farokcsóválók, szamarak, bivalyok,

ökrök, hülyék, tahók, mamlaszok!

Micsoda dolog az, 4 katonának 3 tölténydoboza? –

Ilyen csomag és semmi portré?”
(Levél Mannheimból, 1777. november 13-án)

.
Oh, semmi, semmi…
Kérem, semmiség!
Csak semmi portré, pardon, kisztihand!
Csupán fitos cipőmnek orra
séta közben: az botladoz,
az rúgja, hoppsza, szét a kandi port,
a párt, a pért, a pírt, a pört –
nem én, nem én, nem én, de
pördült előttem pár bolond
kavics meg fudri szellő, föld frizérezője,
s kacér tavasz, de hány,
akár hamis parókamester,
pingált körhinta szállt a parkban, és
szoknya röppent, hű, be sok
suhogván: csipkepillangók, bokák
cikáztak, lábak: üdvömért harangozók,
művésznők, frajlák, ej, cselédek es,
kis intrikák s nagyobb hisztérikák
forogtak értem frissen, fodrosan,
fölillatozva, mint a déli fák –
hogy fuvoláztak, hogy fuvoláztak
csöpp seregélyek, röpke kanárik,
angyalok égi kalitban égve,
közben a menny klarinétjai szóltak:
konstans hangok,
heveny Konstanciák,
lágy lelkület, veresre vert ülep,
negély, kedély, fekély, kegy, engedély,
hogy élj, hogy élj, feszélyben engem élj,
szegénysegély, istensegélj, dobok,
barokk dobok, tarokk, dobok,
pörögtek pénzek, pletykák, páholyok,
kintornás népek,
ah, tökély, tökély,
cicák, micák, kájzerlő kandúrok –
tenor, töketlen Kapdelmajszterek,
talján tetőkön koncertezgetők,
turnéra turné,
turnűr: tart a tánc!

.
Forogj, te glóbusz, felhőtonzúrásan,
a szentségit, turnézz, forogj tovább,
Klausenburg, Neumarkt, Párizs, Drezda, Prága –
mi volt, mi volt, mi volt,
mi volt ez itt: minét?
Avagy csak olcsó hangzavar? Kié,
te drága, túlontúl drága
káosz: földi lét?

.
Úgy voltunk itt,
mint szajhák és nyarak,
mert kaphatók, szép lobbanékonyak,
kiket vígadva hurcol szét a lélek
a testek édes nagyvakációin –
kastélyból kastélyba,
kvártélyból kvártélyba vetődvén,
vendégségből vendégségbe,
s átutazóban egy lakomán majd megpihenünk
tán mi is egyszer:
csak meghívottak volnánk itt ma, kedves,
miként szemekben sürgő könnyű fény…

.

.

.

                  Hangzatka

.
                (Amade Farkas sírverse)

.
Jaj, éltem, éltem, ah, be borzasztó mazurka!
S ha botfülem botolt – mily mervejő malőr!
Fölröptet majd az Úr a fárasztó azúrba,
Bár boldog sem valék: sem herceg, sem halőr.

.
Magadnak, életem, kaparj, te kajla, kurta!
Kapard szívem falát, halál, kaparj ki most –
Szülessek újra még, s füstölvén alla turca
Kaffát ihassak én: időt, fényt, illatost…

.
Kis életem, be nagy, be tört valál, be tág!
Koporsóm szűk lakás, nem tartja szög, se deszka –
Szigorral döglök itt, szittyán: alla tedesca.

.
Nem dől babér, forint, nem záporoz peták
Fejemre… Lépteim nyomát por lepi mán, ó –
S Helyettem mennybe száll egy fád fortepiano!

.

.

.

A német táncok alatt csupa dúrrr-bele zene...

.

.

.

Sonatina. Senza misura

.
          In memoriam W. A. Mozart

.
De mint öreg szökőkutak
fölött az ifjú pára:
úgy éltünk mi itt,
már-már örökkön,
hullva, szétlebegve,
meg-megremegve boldogan,
akárha csókban ajkak
szeglete – dalban, beszédben
éled úgy a nyelv :
a szó, ha szinte
önmagára ébred –

.
úgy éltünk itt,
csak összerezzenőn,
ha szél érintett,
nyár cirógatott,
vagy kisgyerek
fénynél fürgébb kacsója
túrt gyérülő hajunkba
rejtezőn, mert bújócskázni
vágyott, vándorolt,
mint őszülő erdőbe
tévedő: játékosan,
még öntudatlanul –

.
úgy éltünk, úgy,
mikéntha légi pára
lennénk, átlátszók,
mint a könnyű semmi,
melyen minden lét
nyílként átsüvíthet – rajtunk
keresztül bármi nő, röpül,
tör: mi volnánk mind – emígy
telít az űr, így leng
a tér, s a csend is így suhog:
lassan kibontja súlyos szárnyait.

.