Néhai após felszrelésével indultunk  a 80-as években... Dubrovniknál vihart kaptunk, csak 16 helyen ázott be a sátor. Nem volt csak pecás székünk, 10 nap alatt meghalt a hátam, soha -kivéve a kocsit ugye- nem tudtunk kényelmesen leülni. A matracok eresztettek, Taurus pálma(?), kb egy szezont bírtak és ez már sokadik volt. Nem tudtuk mi is lenne jó, gázpalackos főzike, igen halvány minőségben...és már akkor lestük a vastag nyugatnémet pl. postást, mi fenét hoz magával? :-)

Autópálya még trvben sem volt, tehát hegyre fel és le, kb. 20 órás menetidővel. Közvetlen az albán határnal egy taposó wc (az nem lenne baj, bár másoknak nagyon is), a baj, csak 2x takarítják: idény előtt és után.... 1 db csap- hideg víz. Mosni, mosogatni. Fekete hordós zuhany, x liter langyossal, de ez is luxus. Mondjuk azt, nomád volt és kihívás. Aztán jobb-rosszabb kempingek, igen távol a luxustól, hogy azt mondjam.

De rohadtul élveztük, a 4 éves is. Neki egy szikla a vízben elvágta a lábát a strandcipő ellenére, ma is átszó nyommal. A rémesen vérző lábbal bevittem a tengerbe és láss csodát elállt, összehúzódott. Itthon tuti varrni kellett volna. Ezt megúsztuk.

Felszerelés: minden jó ötletet magamévá tettem az elmúlt években. Próbáltuk kicsit nyugatabbról behozni, ha volt rá lehetőség. A kocsiválasztások is alkalmazkodtak, hogy lehessen bepakolni. Őrült lakatlan és vadregényes helyek, szigetek, kompok, változó kempngek és igazi nomád, isteni hetek minden évben. Meg ragyogó fejlődő törzshelyek. Miért is találkozunk minden évben egy csomó ismerőssel a kempingben???

A pénz: az elején hát vittünk mindent, kajában is, konzervben stb. Hivatalos pénz és bugyitranzit. Féltünk a határoktól, de akkoriban mindehol jellemző volt a szivatás. Nekem egyszer ellenőrizték, hogy megvan a kocsiban a motor... Nem a számát, a létét...

Azért tervezek még ilyeneket, sajnos a gyerekek a saját útjukat járják, a nők meg beleöregednek. Lassan már nem akarnak 60 cm alatti ágyban aludni és legyen ajtó. Én meg a tengerrel szemben szeretek ébredni. Hát ez van.