.

               Carmen

.

                                                                      Szamosi Elzának

.

Mit Nietzsche és Weininger vallanak
Bús férfifejjel, mint hűs bölcsességet
- Ó bölcsesség, hunyt parazsad alatt
Milyen pokol tündöklik, hevít, éget! -

.

A némber forrón és fájón kegyetlen
Teremtő, rontó ösztönét, te Asszony
Elénk döbbented dús művészetedben,
Pajkos játékosan, véres viharzón.

.

Szemedben tikkadt spanyol nyárnak éje,
Véredben a Bizet bizarr zenéje
És ajkadon a Mérimée igéi.

.

S tarantelládnál a szívünk megérti:
Hiába bölcsesség, mihaszna törvény,
Gyönyörbe, gyászba szédít itt az örvény.

.

/Juhász Gyula, 1920/

 

 

Az 1884 (máshol tévesen: 1881) és 1924 között élt szoprán a Magyar Királyi Operaháznak is tagja volt, fontosabb szerepei közül talán a Pillangó kisasszony volt a legsikeresebb, bár a Bizet-interpretációiban is kiváló volt. A Nyugat az ő haláláról is megemlékezett. Az 1872-ben írt Bizet-dal éppen egy pillangóról szólt.

.

.

 

        Pillangó kisasszony

.

Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
A szeme mandula és ajka csók,
Csak Keleten teremnek ily virágok,
Ily különösek és ily bóditók.
Ott ül piros és sárgás kimonóban
Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
A kertben halk szél a cseresznyefákat
Hintázza lágyan s száll az este már.

.

Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
Fusijáma a sárga tengeren.
S a sárga vizek lassú, mély zenéje
Ringat valahol egy fehér hajót,
Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
Hol nem teremnek gyilkos viharok!

.

A kapitány egy édes nőre gondol,
Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
Ó arany szabadosság, kikapós kor,
Keleti mámor, az időd lejár!
S amint a távol, puha, kék ködébe
Mélázva, lágyan átolvad Japán,
Feledve már nagy mandulaszemével
A kimonós, a bús és néma lány.

.

Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
Csodavirágok, miket nem terem
Távol Nyugat, a fáradt és borús.
Csodavirágok és nagy madarak,
Melyek beteg virágok ajkain
Szedik a mézet, édes aranyat,
Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

.

Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
Piros és zöldes lampion alatt
Virrasztanak kis, halvány szenvedői
A távol vágynak: árva madarak!
Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
Szomorú vázák szép Napkeleten.
Taifun süvölt a sárga tengerágyon
S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

.

/Juhász Gyula, 1910/

.