Szilágyi Domokos

Őszi Bánatos
/ Halott bátyám emlékének/

Szívembe bútt a bú. Sok faragott-remek
szobor vonásain ezer érzés remeg:

úgy zsonganak belül a fájdalmas szavak.
Szívembe bútt a bú az őszi ég alatt.

Lila kökörcsinek hervadnak bágyadón.
Utolsó sóhajuk megtörten hallgatom.

...Ezek vagyunk mi is? Lila kökörcsinek,
amik, ha jő az ősz, a suta semminek

adjuk színünk - szavunk - szívünk? - Halál, halál
csupán, mi tavaszi teremtő csókra vár?

Lila kökörcsinek, fehér liliomok,
ökörnyál-szálakon felétek imbolyog,

és meg kell halnotok, nincsen, nincsen kiút!
Meghal, ki nem remél, és az, ki hinni tud - -

- örök tragédia. De mindig új-jajú...
Fáradtan megbúvik a szívemen a bú:

elhozza minden ősz. Mint faragott-remek
szobor vonásain: kökörcsin-levelek
múló lilájában örökre ott-remeg.