[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.14 0 0 114

A hiányos közlés miatt tévedtem, mivel a közben megjelent első kritika szerint a közel 30 éves Várdai még a közel 300 éves Montagnana-csellón játszotta fel a darabokat (2015-ben, majd a szólószonátát 2016-ban), és csupán a jóval későbbi, közeli (2017.11.17.) megjelenés zavart meg, hiszen közben már a múlt év elején felvett másik lemeze is piacra került (Julien Quentin-nel az Éneklő cselló, a Hungarotonnál).

 

A kiadó tájékoztatóján túli első kritika tehát a következő:

 

Szívvel-lélekkel magyar

(Elisabeth Decker írása; 2017.11.14.)

 

Kodály Zoltán műveit még mindig szívügynek tekintik, mindenek előtt honfitársai, beleértve a csellistákat is.

2010-ben Pécs egyike volt Európa kulturális fővárosainak, és ennek a kitüntető címnek az odaítéléséhez előre meg kellett már tenni több dolgot, például emiatt építették fel a városban a Kodály Központot, amelynek modern koncertterme híres kitűnő akusztikájáról. Emiatt is volt kedvező, hogy Várdai István és Würtz Klára itt játszották lemezre a Kodály-csellóműveket.

Kodály népszerű és mindenhol jelenlévő Magyarországon, inkább a műveivel, de a nevéhez kapcsolódó zenei nevelési módszerrel is, miszerint a múlt század negyvenes évei óta minden magyarországi gyereket rászoktatnak az éneklésre. Ennél is fontosabb volt az eredeti magyar népzene kutatása, amit a XX. század elején barátjával, Bartók Bélával kezdtek el. Mindketten sikeresen építették be műveikbe a magyar alkotóelemeket, Kodály pedig rögtön kipróbálta tapasztalatait kamaraműveiben. Vonósnégyesei mellett különösen kiemelkedőek a csellóra írt művei, amelyeket -  szinte kivétel nélkül - Várdai most lemezre játszott. Várdai az elmúlt több mint tíz évben a fontosabb csellóversenyek egész sorát nyerte meg, emiatt is volt elvárható a legmagasabb színvonal e felvételeken is. Azonnal ki is jelenthető, hogy a fiatal magyar csellista maximálisan beváltotta az elvárásokat.

A CC -re vett művek sorrendjét okosan határozták meg: a "kisebbeket" foglalta keretbe a két nagy mű, a Szólószonátával kezdve (op. 8, 1915). Várdai már az első hangjaival bűvkörébe vonja hallgatóit. Játéka erőteljes, de túlzásoktól mentes, ugyanakkor valamennyi fermátát úgy élvezett ki, hogy közben a játék teljes folyamata zavartalan volt, ezáltal a "magyarosság" lényegét jelenítette meg. A rövid hangok esetében az első ütemre tette a hangsúlyt, míg a jellegzetes díszítések (mordenteket, kvintfutamok) egyértelműek voltak, mindenféle túlzás nélkül. Várdai variálja a tempókat, különösen figyelve az összes dinamikai utasításra, csúcspontokat és csendes pillanatokat teremtve, összefoglalóan: egy szívesen hallgatható történetet elmesélve a közönségnek. Ennek érdekében használta ki a Montagnana-csellójának csodálatos hangzását, a magától értetődő tökéletes játéktechnikáját, miáltal a számos pizzicato hiánytalanul dús és lekerekített.

 

A CD másik meghatározó darabja (az op. 4-es Csellószonáta) sem kevésbé elbűvölő, amelyben Várdai partnere a zongorista Würtz Klára volt. A cselló és a zongora ugyan ellentétes hangzásúak, mégis kiegészítik egymást. Miközben Várdai most is megtartja meleg, nagyívű hangját és gesztusait (a sok helyen előírt molto espressivónak megfelelően), Würtz Klára egy kristálytiszta, a magyar cimbalomra emlékeztető hangot állít ezzel szembe. Pedált csak takarékosan használ, ha egyáltalán pedálozik. E kétféle játékmód a kifejezési módok bőséges választékát eredményezi, főleg az I. tételben, a "Fantáziában". Az élénk zárótételben népdalmotívumokat játszanak, e szó valódi értelmében: a két hangszer egymással és egymás ellenében is felhasználja a játék összes lehetőségét, űzik és csapdába ejtik egymást, miáltal a hallgatóság átérezheti az előadók pokoli örömét. Ezen a helyen kiegyensúlyozottnak éreztem a két hangszer hangzását, de nem egyszer és nem csupán az alsó szólammal a zongora elnyomta a csellót, noha Würtz Klára igazán nem fogta vissza magát.


A két fő mű között három további darab hallható: a csellóra és zongorára írt egytételes Szonatina, amit Kodály eredetileg egy szonáta első tételének szánt, de a szonáta 1909/10-es folytatásakor rögtön észlelte, hogy a korábbi stílusához már nem tud visszatérni, így a tételt szonatinaként hagyta meg. Ez a lépése könnyen érthető, hiszen - főleg a zongoraszólamban - egyértelműen érződik Debussy hatása, akinek műveit időközben Franciaországban megismerte. A továbbiak közül  a "Capriccio" szintén a kamarazenei időszakból való, technikai nehézségekkel pompázatossá téve, mindenekelőtt kettősfogásokkal és oktávmenetekkel;
a zongorakíséretes "Adagiót" Kodály először hegedű-zongorára írta, később pedig csellóra és brácsára is átdolgozta. Az 1905-ben komponált darab késői romantikus vonásokat mutat, és főleg fejlődéstörténetileg érdekes, mivel közvetlenül a szerző népdalgyűjtő útjai előtt született.

 

 

http://img1.indafoto.hu/5/1/15041_a553d8b97c3bf25342ab7b005edeb2fa/25517741_d9975c20e1efbe5f05633bcb22a1b576_s.jpg

 

 

 

Az eredeti Adagio: https://www.youtube.com/watch?v=PrNgsvwzTU4

Előzmény: [fidelio] mindegy (112)