Visszakerestem a Trisztán és Izolda szerelmével kapcsolatos eddigi találatokat ebben a témában: Rónay Györggyel kezdve, de mivel azt a verset a program áttördelte, megismétlem az 1964-ben megjelent, A város és a délibáb című kötetéből.

.

                  Trisztán és Izolda

.

Marke király vén volt, nagyon vén (Trisztán már rég nem élt).

Dalnok érkezett udvarába és Izoldáról regélt.

.

Marke király, emlékszel tűz szemére, láng hajára?

A király nem felelt, csak mellén hullámzott ezüst szakálla.

.

Marke, emlékszel a hajósok énekére?

Én is ittam volna, gondolta Marke, mérget érte.

.

Lettem volna sirály, tépett szárnnyal csapódni padlatára,

hajába veszni szél, gondolta s örvénylett szakálla,

.

szivébe vágni kés, vérét kiszívni skorpió,

húsát falni láng, csontját enni tűz, lelkét inni lesztrigó,

.

s ajka ízét sem ismerem és karja melegét sem! -

gondolta zordan a király s maga elé meredt sötéten.

.

Trisztán már rég nem élt. De Marke fölmordult: Vigyétek!

megragadták a dalnokot és lefejezték a pribékek.

.

Ezüst szakállát tépte a király és kardot döfött a szivébe.

Mint vert harang, kondult a páncél, és kicsorbult a penge éle.

.

.

.

Most találtam továbbiakat is:

.

          Trisztán sebe

.

„Noch ist kein Schiff zu sehn!”
                        (Richard Wagner: Tristan und Isolde)
.
                           1
.
Sebemből romlott éjszaka szivárog
s a holdfény gennye; átvérzem a reggel
gézeit; ájulásomban a tenger
megbillen, túlfolyik a láthatáron,
.
mint serleg peremén, s az űrbe fröccsen, –
kialszik sisteregve csillagom...
Reád köszöntöm – félig már vakon –
Isten borát, mely habzik-forr előttem:
.
a tengerár sós-keserű vizét,
mely elválaszt és mégis összeláncol
véled, Izolda, – tajtékos öled
.
örvénylik benne, nyílik és bezárul...
Bár elragadna! Fúlhatnék beléd!
Halál se kell már nékem kívüled.
.
                           2
.
Mily csodakard hasított rád sebet?
Öled a halálon ütött seb, résre
nyitott kapu egy más szabású létbe,
hol élő vagy halott vagy, egyremegy,
.
s nappalnak, éjszakának egy a tétje:
a kéj.
          Sötét vizekre szállt hajód,
Izolda, és megmámorosodott
az árboctól, mit én döftem beléje, –
.
hogy száguldott velem, hogy ringatott!
S fehér vitorla: inged hogy dagadt!
Jó kapitányod – valld meg! – voltam én.
.
Voltam teérted bélpoklos, lovag,
pojáca, koldus, legvégül halott.
S nincs még hajó a tenger felszinén.
.
                           3
.
Ha jössz is, késve érkezel, Izolda.
Kornwall órája döccen, meg-megáll;
kerülgetitek – Marke, a király,
s te – egymást, mint nagy- és kismutatója.
.
Ó, bár ki tudnám zökkenteni az
időt, mely palotádban megkötött
habarcsként, ám énnálam, mint a köd,
úgy gomolyog – egyszerre tél, tavasz,
.
nyár, ősz, mióta minden évszakom
te lettél: holtomig tartó öröklét,
éji verőfény, alkony-virradat...
.
Akárhová is hívsz, követlek önként.
Sebem piroslik – nézd! hajnalodom;
hallgasd! halálomnak kimondalak.
.
/Baka István, 1992/

.

.

.

 Trisztán és Izolda

.

Arcod s arcom a fűben.

Köztünk kard fekve hűsen.

Te büszkén azt, Izolda,

vetetted egy bokorba.

.

Arcom s arcod a fűben.

Hol az a penge, hűtlen?

Ki tudtad dobni messze,

hát mért szúrtad szivembe?

.

/Lakatos István; az 1993-as,

Paradicsomkert című kötetéből/

.

.

.

A költő korai versei közül nem is válogatta be az 1996-ban kiadott kötetébe a következőt:

.

               Trisztán

.

Nézte sokáig a Fehérkezűt,
kitárult teste álomárnyú lombját.
Szoruló garatjába pici tűk
szúrtak. Érezte, könnyek fojtogatják.

.
Nézte a néma alázatú hűt.
Várt, hogy talán a szemek visszafogják,
de felzengtek a mélyzöld hegedűk,
szél villázta a rengő víziboglyák

.
illó csomóit, orrlyukába gyűlt
a tengerillat – és mint ló a zablát,
harapta fémbékéjét. Áthevült,

.
már csak az egyik partról látta sorsát.

És Izoldától sírva menekült
az űzött vízen, meglelni Izoldát.

.
/Petri György, 1964/

.

A Fehérkezű (Izolda), nem azonos Izoldával.

.

Talizmán: Trisztán sóhaja

.
Izolda illess lüktető ereklye
Idők torkában hűlt homok peregj le
Viharba pördült megszélhüdt dereglye
Vergődöm ím kórság körülseregle –
Lakozz bennem s épüljek benned én
Létem betölt te vérző szent edény
Irgalmas kéz kard pengeél ha forró
Itt perzsel ég süt szív szirtjén a porhó –
Arcod vakít légy orvos benn Yseult
Arcomra leplet szorgos semmi sző

.

/Kovács András Ferenc; az 1995-ben megjelent,

És Christophorus énekelt című kötetéből/

.

Yseult vagy Iseult a magyarban Izolda.

.

.

.

                                             Trisztán

.
                    Kinek mi köze hozzá
az ő kettőjük dolga az        hogy ott egy olyan ágyon
olyan körülmények között        (a lihegés is kihallatszott)
úgy megalázták azt a mulyát       a nemzetközi finánctőke mondta a

                     szerencsétlen
a kelleténél ércesebb hangon és majdnem sírvafakadt
hogy így nyilvánosan és mindenki előtt        csak nem gondoltok arra
csak nem képzelitek        egy óra múlva
már mentek is        családi kép        az előszobalámpa
holdkóros fényében egy szivacs-arc egy ráncos Betsábé
két gyermek anyja        (pótlék, juttatások)
kegyura koszos ingben        VISZLÁT VISZLÁT        lógó mellel
ó te repedt hamuszív        taxival a palotáig
a habokon a habokon a habokon
REGGELES VAGYOK SZÍVEM

.

/Orbán Ottó; az 1971-ben megjelent,

A föltámadés elmarad című kötetéből//

.

.

Végül egy drámai mű, részleteiben a hárfás Trisztánnal és a hárfázó Izoldával, és ez a színmű csodálatos verseléssel idézi meg az írek ősi legendáját, amelynek legismertebb változata a wágneri operaszövegnek is alapul szolgáló Gottfried von Strassburg-féle hosszadalmas, de szintén szép eposz, a Trisztán és Izolda.

.

Trisztán: Vas István és Illés Endre közös műve /1956/

.

.