Tuktuk és egy kis önreklám

 

"Tömegiszonyunk ismét a háta mögé utasította a csendben sírdogáló bukszánkat.

 

Döntöttünk, hogy mi bizony kivárunk egy szemrevaló tuk-tuk-ot. 

A tuk-tuk e nevét a  hangjáról kapta. Csak annyit hallani, amikor működik, hogy tuk tuk. Nem véletlen, hogy nem erről énekelt Sub Bass Monster, hanem a négy ütemről.

A tuk-tuk a zaján kívül büdös is és nagyobbakat ugrik az úthibákon, mint amit egy rendesen visszatartott szellentés kibír. 

 

Egy jóképű vidám fiú érkezett egy gyönyörű metálkék gépezettel. Telefonon megmutattuk, hogy hova szeretnénk eljutni, ugyanis a „quinta da regaleira” kimondásához egy tubussal több fogsor ragasztót kellett volna átcsempésznem a szekun a kézipogyómban. Különben is egy ilyen bonyolult név kimondásához többet kellett volna aludni, mint forgolódni. 

A fiú megkérdezte, hogy kifizetem e mind négy ülőhelyet vagy várunk még utasokat. Mondtam neki, hogy természetesen kifizetem, pedig tudatában voltam, hogy az öcsi blöfföl. Ugyanis az autócskája nem sokáig tuktukolna ha a mi kétszázhúsz kilónk mellé felültet még két embert, még ha azok botsáska típusú németek lennének, akkorse.

Az lett volna az utolsó tukkja."

 

A lisszaboni dolgaim itt olvashatóak.