Alkonyat

.
A kertben tompa fény ül,
a lomb a földre szédül.

.
A rőt levél alól bronz
leányka válla borzong.

.
A párák zöldre érnek,
a tócsák most zenélnek.

.
S a zsongó, sürű zümmnél
mint szédült, pörge tündér,

.
a lágy zenére ringó:
kereng a kék iringó.

.

/Nemes Nagy Ágnes, 1942/

.

.

.

.

.

            Szegények az alkonyatban

.
Hárman, szegények, rongyos gúnyában majdnem vének
holott az egyik csak húsz, a másik huszonnégy s a harmadik
mindössze harminc éves. Egy padon ülnek
a rügyező gesztenyefa-sorban s hallják, ahogyan alkonyodik
a közeli parkban rázendítenek az üdvhadsereg trombitái.

.
Tudják, hogy a szegények üdvéért muzsikálnak ott,
de nékik, a három szegényeknek, már nem szabad
gyülekezniük a téren, hol nótával derülnek a boldogok
csendül a cintányér s a trombiták részegen hörögnek.
Ha átléphetnének a rácson! Úgy gondolják, pénz hull
most a gazdagok markából, mint ősszel a fákról
az aranyló levél s aki rongyos, ha teleszedi kalapját
úr lesz és boldog lesz egész életére.

.
Ilyenek a három szegények. Horpadt mellükben
még dobban a szív, fakó bőrükön még áttüzel a vágy
s hogy ülnek mozdulatlanul egy asszony jut eszükbe,
akitől gyarlón, mint borjak az anyjuktól, elszakadtak
s három lány jut az eszükbe, akik hiába várnak rájuk
valahol túl a mérhetetlen óperenciákon.

.
S halkan, hogy senki meg ne hallja, így szólanak:
– Hiába törtem magam, semmire se vittem harminc évig
– Huszonnégy vagyok, valóban révbe juthatnék már én is
– Olyan az én húsz évem, mintha húszszorosan gúzsbakötöttek volna.
Így szólnak és látni rajtuk, hogy élnek mind a hárman.
Néha körültekintenek s ilyenkor érzik
hiába minden, testük örök hét sebtől vérzik
s fejetetején áll körülöttük a világ.

.

/Kassák Lajos; az 1937-ben megjelent,

Ajándék az asszonynak című kötetéből/

.

.

.

        Fonyód-hegyi est…

                                                                                Biczó Ferencnek

.
A lila tóról szökött
körém a sűrű kék alkonyat,
s a párolgó berekből,
mint égi nyakék kerítettek a vadludak.
A hegy lábánál halk susogással
liliput dombokká sorakozik
a gőzölgő homok
és eltünnek belőle vizi muzsikára
a csillaglábú bíbicnyomok.
Aztán a tó és az óriás berek
opálszőtt estbe szendereg,
de mint himzésből arany csillagok,
hercegi Keszthely lámpásain
Helikonok fénye úgy ragyog,
s a heggyel, velem szemben át
Badacsony domboritja kék hasát.
A költő mélázva nézte hajdanán,
s Himfy-versével enyelgett talán,
és várta, szinházas Füred,
honnan várhegyes Fonyód felé
halszagú szellő hozza át
lankás Somogyba Tagore tompa ritmusát…
És Tihany felől
csendesen Csokonai tündére riog…

.

/Takáts Gyula; az első, 1935-ben megjelent,

Kút című kötetéből/

.

.

A költő az említett kötetet is B. F.-nek ajánlotta.

.

.