Ajajj! Ez sem lett rövidebb, sőt. Úgy látszik valami meghajtott és menésem van. :)

 

2.nap A „beszoktatás?”

2017.09.30. Fancsika II. víztározó - Nyíracsád

 

            A reggeli kelés ugyan csendes volt, mert hangunk alig-alig a szurkolás után, de sajnos egy kicsit behunytunk. Nyolc óra is megvolt már, amikor elindultunk, hogy az egyik kocsit letegyük Nyíracsádon, a másikkal pedig visszajöjjünk oda, ahol tegnap zártunk. Lehet, hogy a szombat reggeli piaci forgalom tette, de egy örökkévalóságnak tűnt, merre odaértünk. A cimbi gyanúsan érdeklődött, hogy biztos nem néztem-e be a távot és szívatom Őt. Visszafelé megálltunk Vámospércsen bevásárolni reggelinek és napközbeni éteknek valót. Aztán ittunk egy kávét a központban lévő presszóban, megnéztük a galambot eregető lány szobrát (bűzös egy hely :)), és start a Panoráma úton lévő Fancsika II-höz.

 

            Kocsi lerak, kaja befal és uzsgyi, mert bizony majdnem tízet ver a vekker. Kérem szépen, én őszintén megmondom, de ezektől a Debrecen alatti tavaktól többet vártam. Se tó, se víz, csak nád, csupán a Fancsika III. ordasul benőtt gáti útjáról lehetett némi vízfelületet látni, de itt meg az úttal voltunk elfoglalva. A leeresztőnél egy srác mondta, hogy ezt a tározót meg leengedték, tele van döglött halakkal, meg kagylókkal, aminek a szagát néha-néha éreztük is. Elég unalmas volt a talpalás a homokos erdei, tisztásmelletti utakon. Szinte észre sem vettük, de alig másfél óra múlva már a Fráter tanya bevezető útjánál voltunk. Ekkor vettem észre a tracken, hogy megint sikerült egy kicsit tévelyednünk, a Bodzás-Fancsika csatorna partján haladó makadámon tettük meg a kék egy részét. No, tessék, minden napra jut egy gikszer. A Fráter tanyát kinéztem ugyan, mint potenciális gyomortömési lehetőséget, de most sem az időpont, sem a gyomorüresség nem indokolta a betérést. Ahogy néztem, itt a környéken ezek a csárdafélék, főként rendezvényekből élnek. Ráadásul most van a lakodalmak szezonja, úgyhogy elég sok helyen zártkörű a mutatvány. Mentünk hát tovább és pillanatok alatt kereszteztük a vasutat, majd egy erdős területen keresztül elértük a főutat, amin mint reggel a transzfer során tapasztaltuk, elég nagy forgalom volt. A szemközti oldalon megcsodáltuk az iránymutató táblákat és besétáltunk a fényesebb időket is megért Halápi csárdához. Itt most már volt időm és türelmem rendbe rakni a telefonom és a fényképezőm, mert eddig szinte végig ezt buzeráltam az úton, nem tudom mi bajuk volt, de szerintem valami cívis besugárzás érhette őket a meccsen.

 

            Már a Haranghy György emléktúra könyve is azt írja, hogy térjünk be nyugodtan, mindig van valami harapni- és innivaló, meleg étel kivételével. Szóval már 1998-ban sem igazán működött a csárda. Begyűjtöttük hát az igazoló stempliket az információs táblánál és elindultunk a Hármashegy felé. Annyira el voltam foglalva a fényképezőm üzemzavarával, hogy ha a barátom nem szól, akkor simán tovább megyek a piroson, nem észre véve az éles jobb kanyart, aztán Zsuzsi vonatozhattam volna Hármashegyig a kéktúra helyett. Ilyenkor határozottan előnyösnek érzem, hogy legalább ketten figyelünk az útvonalra és a jelzésekre. Elkanyarodva egy őzlábgomba kánaánba érkeztünk, ahol díszítésként elég sok légyölő galócai volt, de mivel még korai lett volna transzba esni, nem igazán akartuk nyalogatni a kalapbőrét. Minden esetre egy másik barátom azt mondta, hogy fel kellene venni a bakancslistánkra légyölő galóca kalapbőrét. Én bele is mentem, de biztos, ami biztos, csak az utolsó helyre írtam fel.

A nagy gombanézegetésben elbambulva egyszer csak egy csengetésre lettünk figyelmesek. Mivel iskolába nem járunk, villamos erre nem jár, az őznek pedig nincs csengője, kerékpárra gondoltunk. Mire hátra fordultunk, már mögénk is lopakodott egy hátizsákos kerékpáros, majd megköszönve a lehetőséget, továbbhajtott. Gondoltam a Hármashegyi pihenőhöz tart, mert ott bizony a plakátok tanúsága szerint, szüretnek az mulatsága vagyon. Ez az! Igyekezzünk, biztos lesz must mustra és egyebek. Az enyhe kék balkanyart észleltük, de a kerékpáros biztos nem, mert éppen tolta visszafelé járművét, amikor mi is odaértünk. Ekkor már nem menekülhetett. Rendesen lekádereztük, kicsit elbeszélgettünk az AK-ról és hogy kerékpárral akarja az egész Kékkört megcsinálni. Kicsit fejemet csóválva, sok sikert kívántam neki, de azért megjegyeztem, hogy nem mind sík, ami kék, gondoljon csak a Getére, vagy a Nagyhideghegyre, horribile dictu: Mátraháza-Sirok szakaszra. Elváltunk, majd pár méterrel később épp mi is szembesültünk azzal, hogy nem hiába Hármashegy a hely neve. Szépen megmászogattuk a homokdombokat (alföldi viszonylatban ez már a síkság Chimborazo-ja volt), és végül megcsodáltuk a kilátóból elénk táruló panorámát. Sajna elég párás volt még az idő, túl messzire nem lehetett látni, de azért Debrecen masszív tömbje és Hajdúhadház iker templomtornya kivehető volt.

A kilátóból leérve, egy bucka után egy kisebb sivatag volt előttünk, friss erdőirtás képében. Nem lett volna jó egész nap ilyenben talpalni, az biztos. Pillanatok alatt elértük a pihenőkomplexum szélén lévő büfét, és mivel még elég sok volt hátra, bátran betoltunk egy seritalt. Kicsit elbeszélgettünk az éppen lecsót főző családdal, akik invitáltak minket, hogy maradjunk, mert a lecsó után jön a slambuc, majd a szalonnasütés. Jó programnak ígérkezett, de mondtuk, hogy mi sajna önkéntes mazochisták vagyunk, ezért indulunk tovább Nyíracsádra. Mondták, hogy szívesen segítenek, mindjárt indul egy lovaskocsi oda, és szívesen elvisz. Az ajánlat remek, de ezt már nem hiszem, hogy megúsznánk az ellenőrök által eszközölt kihallgatáson.

Tovább hát a Zsuzsi vonat végállomási épülete és egyben alig látogatott Természet háza irányába. Az épületre elég sokat költöttek, de olyan funkciótlannak tűnt, ráadásul egy tárva-nyitva hagyott kocsin és pakoló „nembarátkozom” egyénen kívül senkit nem láttunk, még kérdezni sem tudtunk. A kilátónak álcázott torony valójában csillagvizsgáló. Így legalább van valami funkciója, hiszen kilátóként elég értelmetlenség lenne ide rakni.

            Nagy nehezen elindultunk a vonat régi nyomvonalát taposva, az egész jól járható erdei utakon. Emlékeztem, hogy erre elég jól tekereg a kék nyomvonalvezetése, sőt még nálam sokkal rutinosabb öreg rókák is elkavarodtak a környéken, nem is olyan régen. Miután megemlékeztünk Hörpölin kilátós kitérőjéről, az Ő nyomvonalát szinte lekopírozva, szépen elsétáltunk mi is a bal kiágazás mellett és cintere pontosan ott konstatáltuk a malőrt, ahol Ő. Úgy látszik, itt egy kicsit erősíteni kellene a jelzéseket, bár visszafelé már láttam, hogy mi voltunk a figyelmetlenek, észre kellett volna venni a kiágazó utat. Kiérve az erdőből átmentünk egy csatornán és már láttuk a Zudor tanya épületeit. A kerítés mellett sétálva már messziről kiszúrtam az úthoz elég közel lévő kutyaházat, és gondolván, hogy van lakója, előkészítettem a kutyám szerint elviselhetetlen ultrahangos riasztót. Ekkor vettem észre egy munkást, aki éppen szénát pakolt. Lezajlott szűkös és tartalmas párbeszédünk:

-          Szép jó napot, jó munkát. El tudunk-e menni az úton?

-          Olyan nincs (mármint jó munka). El tudnak, ott a kutyaól mellett.

-          Kutya is van az ólban?

-          Van. Ki van kötve az útra.

-          Köszönjük. Hát akkor további rossz munkát!

Mosolygott egyet, de nem tudtuk a beszélgetésen, vagy a következő percek általa elgondolt eredményén vigyorgott. Én biztos, ami biztos folyamatosan nyomva tartottam a kütyüt, felmértem a lánc hosszát, és elosontam a kutya mellett. A barátomra nem gondoltam, és ez nem szép dolog, mert ahogy kiértem a halálzónából, elengedtem a gombot. No, kérem szépen, ilyen gyorsnak sem láttam még a cimbit. A kutyát ugyan megúsztam, de az Ő morgását több száz méteren át, a műútig viselhettem.

A "fenevad" (kölyke):

            Átkelve az úton, meg akartunk pihenni az ott lévő tanya kerítésénél, de egy nem túl friss őzgida teteme lebeszélt minket erről. Irány Buzitapuszta, nem lehet már olyan messze. Össze-vissza kanyargott a homokos akácos melletti út, néhol irtásfoltokkal, értelmetlen MTSZ-es útjelző kövekkel (persze, ahol kellett volna, ott nem volt), és elhagyott bikaburjúval. Én először szarvast suttogtam a barátomnak, de jól megfigyelve az állatot és ő minket, kiderült, hogy egy elkóborolt tehén a lelkem. Rátérve a Vámospércset Buzitapusztával összekötő széles földútra, némi pocsolyákat kerülgetve elég gyorsan beértünk a településre. A Haranghy könyv még vegyesbolti pecsételést említ, de egy szamáron, egy kerékkilopott kukából ömlő szeméthalmon és a Kéktúra vendégházon kívül nem túl sok mindent láttunk. Ez utóbbi viszont nagyon rendbe tűnt, remek szállásnak kínálkozik az erre túrázóknak. Utólag már bánom, hogy nem mentem be a Vécsey-kúriát és parkját megnézni, mert bár magántulajdon, de a tulaj szívesen megmutatja, mi is volt ez hajdanán (legalább is a nyíracsádi itallerakatos hölgy szerint).

Itt sajnos már látszott rajtunk a fáradtság jele, lelassultunk, ráadásul megpluszoltuk az utat, mert elsőre elméláztuk a letérést a műútról, jöhetett az átvágás a homokbánya mellett és sajnos nem számoltunk egy patakocskával, amiben persze pont ott volt víz. Gázló híján kicsit megiszapolódva átvergődtünk a kékre, amin nekem akkor már egy örökkévalóságnak tűnt az utolsó három kilométer, amíg el nem értük Nyíracsádot. És még akkor nem is beszélve arról, hogy a település is elég hosszúnak tűnt. Mivel tudtuk, hogy pecsétet már nem érjük el, mert délben bezárt a hivatal (mint később kiderült szombaton nyitva sincs), próbáltunk potenciális pecsételő helyeket keresni útközben. Bajor söröző: bezárva, megszűnőben, zöldségbolt és kis ABC: megszűnt, mi van itt kérem, hol pecsételünk. Elővettem a bibliát (made by Hörpölin) és már meg is volt a Viking név. Irány a söröző. Útközben mondta egy fiatal pár, hogy a főtéren lévő itallerakatban is van pecsét. Mivel kocsink pont ott állt, arra kanyarodtunk. Belecsöppentünk egy lakodalmi menetbe, de viseltes ábrázatunk és mocskos bakancsunk miatt erősen kiríttunk az elit menetből, ezért hát gyorsan beütöttük a stempliket a füzetekbe. Megcsodáltuk az itallerakat készletét, csak a hűtőkamrájában volt a fél településnek elegendő serital. Egy-egy alkoholmenteset gyorsan be is vertünk, no meg egyet vittünk az útra.

            Kutyafáradtan, elcsigázva ültünk be a kocsiba, a Nyíracsádi nevezetességek maradnak a folytatásra, amikor megindulunk a Nyírség felé. A távolságot a technikai eszköz ugyan 32,4km-re taksálta, én és a barátom ötvennek éreztük. Bennünk maradt a tegnap minden bája és baja. Irány haza, kajálás és fél tízkor minket már senki nem látott, legfeljebb hallott, mármint horkolni.

 

folyt.köv.

u.i.: ígérem, rövidebb leszek