.
Im Oktober 1849
.
Gelegt hat sich der starke Wind,
Und wieder stille wird's daheime;
Germania, das große Kind,
Erfreut sich wieder seiner Weihnachtsbäume.
Wir treiben jetzt Familienglück -
Was höher lockt, das ist vom Übel -
Die Friedensschwalbe kehrt zurück,
Die einst genistet in des Hauses Giebel.
Gemütlich ruhen Wald und Fluß,
Von sanftem Mondlicht übergossen;
Nur manchmal knallt's - Ist das ein Schuß? -
Es ist vielleicht ein Freund, den man erschossen.
Vielleicht mit Waffen in der Hand
Hat man den Tollkopf angetroffen
(Nicht jeder hat soviel Verstand
Wie Flaccus, der so kühn davongeloffen).
Es knallt. Es ist ein Fest vielleicht,
Ein Feuerwerk zur Goethefeier! -
Die Sontag, die dem Grab entsteigt,
Begrüßt Raketenlärm - die alte Leier.
Auch Liszt taucht wieder auf, der Franz,
Er lebt, er liegt nicht blutgerötet
Auf einem Schlachtfeld Ungarlands;
Kein Russe noch Kroat' hat ihn getötet.
Es fiel der Freiheit letzte Schanz',
Und Ungarn blutet sich zu Tode -
Doch unversehrt blieb Ritter Franz,
Sein Säbel auch - er liegt in der Kommode.
Er lebt, der Franz, und wird als Greis
Vom Ungarkriege Wunderdinge
Erzählen in der Enkel Kreis -
»So lag ich und so führt ich meine Klinge!«
Wenn ich den Namen Ungarn hör,
Wird mir das deutsche Wams zu enge,
Es braust darunter wie ein Meer,
Mir ist, als grüßten mich Trompetenklänge!
Es klirrt mir wieder im Gemüt
Die Heldensage, längst verklungen,
Das eisern wilde Kämpenlied -
Das Lied vom Untergang der Nibelungen.
Es ist dasselbe Heldenlos,
Es sind dieselben alten Mären,
Die Namen sind verändert bloß,
Doch sind's dieselben »Helden lobebären«.
Es ist dasselbe Schicksal auch -
Wie stolz und frei die Fahnen fliegen,
Es muß der Held, nach altem Brauch,
Den tierisch rohen Mächten unterliegen.
Und diesmal hat der Ochse gar
Mit Bären einen Bund geschlossen -
Du fällst; doch tröste dich, Magyar,
Wir andre haben schlimmre Schmach genossen.
Anständ'ge Bestien sind es doch,
Die ganz honett dich überwunden;
Doch wir geraten in das Joch
Von Wölfen, Schweinen und gemeinen Hunden.
Das heult und bellt und grunzt - ich kann
Ertragen kaum den Duft der Sieger.
Doch still, Poet, das greift dich an -
Du bist so krank, und schweigen wäre klüger.
.
/Heinrich Heine/
.
.
.
1849 októberében
.
Elültek már a vad szelek,
és házunk táján csend van újra;
Germánia, a nagy gyerek
karácsonyfát díszítget felvidulva.
Családi boldogság a fő,
ki többre vágynék, ráfizetne.
Régi fészkébe, a tető
alatt, hazatalál a békefecske.
Békén pihen erdős folyó,
szelíd holdfény füröszti őket;
egy csattanás — talán golyó?
Tán jóbarát volt, kit most főbe lőttek.
Talán még fogta fegyverét,
így leltek rá a vakmerőre
(bölcsebb volt nála a derék
Flaccus, aki eliszkolt jóelőre).
Csattanás ... Most röppenne fel
egy Goethe-ünnepi rakéta? –
Ha Sontag sírjából kikel,
tűzijáték ropog – a régi nóta!
Jön Liszt, a Franci, ő is él,
nem látja őt vérben fürödve
valamely magyar csatatér;
orosz vagy horvát fegyver meg nem ölte.
A szabadság mentsvára rom,
száz sebből vérzik Magyarország,
de nincs seb Franci lovagon,
s szekrényében nem lett szablyája csorbább.
A Franci él, s mint tisztes agg,
csodákat mesél majd Magyarhon
harcáról unokáinak:
Így álltam ott, így forgattam a kardom !
Ha e szót hallom, „magyarok",
szűknek érzem német zekémet,
keblemben tenger kavarog,
és mintha trombiták köszöntenének!
Fölcsendül szívem rejtekén
a monda, mit elnyelt a távol,
a harci dal, a vad s kemény –
ének a Nibelungok alkonyáról.
A hősök sorsa ma is egy,
így dalolták meg hegedősök,
megváltozhattak a nevek,
de ők a régi „hírövezte hősök".
Soha sorsot, ily ismerőst;
zászlói bár büszkén dagadnak,
ősi szokás szerint a hőst
legázolják nyers, állati hatalmak.
S most háborúba ellened
ökör s medve vállvetve szálltak.
Elbuksz, de vigaszod lehet,
magyar, a minket ért csúfabb gyalázat.
Kik veled vívtak nyílt tusát,
becsületes vadállatok csak;
de farkasok, disznók s kutyák
azok, kik bennünket igába fogtak.
A győzők bűze fojtogat,
nyínak, csaholnak és röfögnek.
De csitt, költő, kíméld magad -
Beteg vagy ám, s hallgatni volna bölcsebb.
.
/Kálnoky László fordítása/
.
.
.
1849 októberében
.
Alábbhagyott a vész, a szél,
Megint mély csend honol hazánkban;
Germánia nagy gyermekként
Ismét ujjong, s díszít karácsonyfákat.
Családi boldogság a cél –
Elég ez! Bajt nem húz magára –
A békefecske visszatért,
S rak fészket haza s ház oromzatára.
Folyó, erdő nagy csöndben áll,
Halvány hold fényétől ölelve,
Csak néha szól - Egy durranás? -
Talán barát az, akit most megöltek.
Talán fegyvert fog még e kéz,
Naív harcosra így lelének,
(Nem mind ily buta s hű vitéz,
Flaccusok bizony merészen leléptek.)
Nagy durranások hangja száll,
Goethe-ünnep!, rakéták sorban,
Kilép a sírjából Sontag,
E fényes üdvözlés neki – ósdi nóta.
Felbukkan Franz Liszt, a hős,
Nem fekszik ő most vérbe fagyva
Magyarhonban a harcmezőn,
Nem gyilkolta meg sem horvát se muszka.
Szabadság végső vára dőlt,
Magyarország halálos vérben,
De sértetlen Franci, „a hős ”
A kardja is így nyugszik a szekrényben.
Franci mint hős agg vitéz él,
S magyar harcáról csodadolgot
Unokáinak majd mesél –
> Vitézként így forgattam ott e kardot! <
Ha hallom magyar nép nevét,
Német zekémet szűknek érzem,
Alatta tombol tengerként
A szívem, trombita szól, s forr a vérem!
Felcsendül keblemben most,
S hosszan szól régi hősi ének,
Acél kemény harci riadó –
A bús dal, hol Nibelungok sírba térnek.
Mert hasonló a hősi vég,
Meg van írva ez ősregékben,
Mi változik, az csak a név,
Mind „hősök” fejükön „babér fejékkel.”
S mindig ugyanaz a sors jár,
A zászlók bár büszkén repülnek,
Bukó hős régen szokás már,
Bestiális hatalmak jót legyűrnek.
Ökör megölelte medvét,
Szilárdan szövetségre léptek,
Magyar, vigasz, bár elestél,
Nagyobb szégyen, mit mások ránk kimérnek.
Azok őszinte bestiák,
Akik most letiportak téged,
Kiktől mi kaptunk rabigát,
Az mind álnok disznó, farkas meg véreb.
Ez mind ugat, röfög, vonít,
Taszít a győzők bűze, hangja,
De csönd, költő, bírd ki a kínt –
Aki beteg, bölcsebb, ha mélyen hallgat.
.
/Szalki Bernáth Attila fordítása/
És egy több mint száz évvel későbbi
.
Október 6.
.
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Aldunán – szólt – mély a gázló,
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.
.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Huszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont,
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta, s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turínba
és hűs lidércként messze táncolt.
.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
Árnyatok felénk integet.
.
/Faludy György,
az ávó pincéjében, 1950. október 6./
.
.
.
