Tudod, passzióból gyűjtöm azokat a rövid írásokat, ahol a szerző bár fogalmatlan egy szakterületen, mégis, innen-onnan összeszedett szakkifejezésekből összerak magának egy építményt, valamilyen véleményt megtámogatandó. Ez mindig így van, először van egy vélemény, aztán ahhoz kerítenek magyarázatot.  És akkor jobban érzik magukat. (Többnyire férfiak, nyilván.)

Mutatok két ilyet: 1, 2.

A kémia topikban is született a napokban egy díszpéldány, de ultragáz volt és sajnos kitörölték.

Leginkább az érdekel ezekben a történetekben, hogy milyen séma mentén magyarázza a szerző a sületlenséget. Szép kis utazások ezek az emberi elménk titkos kis géptermébe. Nagyon érdekes! Például a linkelt ember nem tudja, hogyan működik a gyomor, ezért kerít gyorsan egy mintát a mindennapi életből: a mosónőét. Nyilván a gyomornak is meg kell tisztítania a "piszkos" (ásványi anyagokat tartalmazó) vizet, mielőtt felszívódhatna (nem).

És akkor az ember elgondolkodhat, hogy ő maga vajon a saját élete mely területein viselkedik így - és mit tehetne, hogy ezeket időben felismerje és elhagyja. Igazából ez lenne a lényeg.

Ezeket a kis elmentett szösszeneteket azért a tanítványaimnak is meg szoktam mutatni, szakmailag átbeszélni, megkeresni a szakmai és pszichológiai félrecsúszásokat.

Hát, örömmel üdvözöllek a szöveggyűjteményben.

 

Ebből talán az is kiderül, hogy mindez teljesen személytelen, nem ellened irányul.

 

 

Oké. Nézzük, mit mond a gyakorlat. Mondjuk ezeket leírtam már egyszer.

 

Nyugdíjas vegyészmérnök, egész életét az üzemvezetéssel töltötte. Nyugdíjaskorára allergiás lett a mosószerekre. Csak gumikesztyűben tud mosóport adagolni. Utánamegy a történetnek, kiderül, hogy fémekre allergiás. Na de a mosóporokban nincs analitikai módszerekkel kimutatható mennyiségben fém. Ez igaz. Az is igaz viszont, hogy a mosószergyártó reaktorok idővel elfogynak. Elvékonyodnak, cserélni kell őket. Hová lett a sok-sok mázsa saválló acél? A cica vitte el? Bent van a mosóporokban értelemszerűen.

 

Másik nyugdíjas vegyészmérnök. Elmegy nyaralni az Adriára. Nyaralás után kijön rajta egy furunkulus. Orvos, hümmögés.. idővel elmúlik. Nyolc év múlva Norvégiába megy nyaralni. Hazajövetel után ismét egy ugyanolyan furunkulus támad rajta. Doki, hümmögés, majd ez is elmúlik. Tíz év után Japánban tölt pár hetet. Hazajövetel után újra ugyanaz a probléma. Ekkor már komolyabban összedugják a fejüket az orvossal. Klasszikus oknyomozás. Arra jutnak, a három esetben az a közös, hogy tengerparti országokban járt és ott a helyi konyha ételeit ette. Amik az adott helyzetben főleg tengeri halakból álltak. Végkövetkeztetésként azt hozták ki, hogy a halak annyi nehézfémet összegyűjtöttek a szennyezett tengerből, hogy arra besokallt a vegyész szervezete és a furunkulussal próbálta kezelni a terhelést.

 

Saját történetek. Néha újságpapírba csomagolok dolgokat, naphosszat. Pár óra után a számban érzem a nyomdafesték ízét. A kezem persze szutykos a festéktől. Néha fémtárgyakkal dolgozom pár napig. A második napon már fémízű a szám. Egyszer lefújtam glialkával egy gyomos területet. Másfél hónappal és pár záporral később kihúztam tíz darab túlélő gyomot. Utána a számban érzem a vegyszer ízét.

Hát mekkora mennyiségek ezek? Mikrogrammok. És mennek át a bőrön, és bekerülnek a vérbe és választódnak ki a nyállal. Az egész testen átmentek eddigre.

 

A fenti esetekben az a közös, hogy a két öreg vegyész és az én testemben semmilyen analitikai módszerrel nem lett volna kimutatható az az anyagmennyiség, ami mégis életre szóló allergiát, ismétlődő sebeket vagy csupán nyilvánvaló érzékeléseket okozott. Milyen alapon tesszük akkor az analitikai eredményeket mindent eldöntő bíróvá? (Tudom, milyen alapon: lusta vagyok a munkakörömön kívül eső tényekkel foglalkozni alapon.)

 

A különböző allergiákon is érdemes elgondolkodni. Kimutathatatlan anyagmennyiségek okoznak durva tüneteket.

És a kialakulásukon is - olykor évekig halmozódnak apró hatások, aztán a test egyszer besokall, és onnantól kissé nyűgös lesz a hátralévő élet.

 

Régi kémiatanárunknak volt kedvenc szövege, kérem, nincsen oldhatatlan anyag. Vegyünk egy üres sörösüveget. Tegyük bele az óceánba és kezdjük el lötybölni. Lötyböljük, lötyböljük... majd menjünk vissza egymillió év múltán, és sehol se fogjuk találni a sörösüvegünket.

 

Különböző szaguk van a réznek, vasnak, ezüstnek. Mekkora mennyiségek ezek? És érezhetőek.

 

A hivatalos szabályozás kicsit skizofrén. Például a nikkel, allergizáló hatása miatt egy ideje már maga az antikrisztus. Aszondja: Az EU 1994-es 94/27/EK (később 2004/96/EK-val módosítva), úgynevezett nikkel irányelve, 0,05%-ban maximalizálja az emberek bőrével érintkezésbe kerülő termékekben a megengedhető nikkel koncentrációt. Itt.

Hát jó.. de mi van azzal a párszázezer pénztárossal, akik a 4-25% nikkeltartalmú eurókat és forintosokat taperolják egy életen át? És mi van az élelmiszeriparral? Minden modern edény rozsdamentes/saválló acél. Még elvileg sem lehet nikkelmentesen gyártani őket, mert az acélgyártás az ócskavasra épül, egy méhtelepen meg ugye van döglött macskától nikkel szamovárig minden. Évekig állnak élelmiszerek, köztük savas folyadékok króm és nikkel tartalmú acélötvözetekben. Hát... mindenesetre van szabályozásunk, ez is valami.

 

Érdemes abba is belegondolni, hogy minden [szennyezőanyag-] határérték gazdasági érdekből van ott, ahol. Mert a terméket mégiscsak el szeretnék adni. 

A határértékeknek nincs felelősük. Valami bizottság megállapítja őket.

Az erőviszonyok változásával, a közhangulat fordulásával aztán változnak a határértékek is.

 

Szóval, látod, ezek ilyen mindennapos dolgok. Nincsenek benne az iskolás könyvekben, meg a bizottságok se igen ismerik őket. Csak belehalni, meg megbetegedni szoktunk tőlük.

 

Jocó lehet, hogy nem ért az üvegpoharak finomságaihoz, de a józan paraszti esze óvatosságra inti mégis. Mert a felmenői(nk) túl sokszor megszívták már a hivatalos álláspontot.

 

Őszintén szólva csodálkozok is kicsit, hogy amennyire rokonszenves a te természettel harmóniában lévő bortermelési felfogásod, miért ragadsz bele mégis ebbe az analitikai műszerek - táblázatok - kortárs tudomány szentháromságba.

 

 

Abba kellemetlen még belegondolni, hogy ha egy borász szívnyugalommal tartja öt évekig a borát egy műanyagedényben, akkor ez a mentalitás mikben nyilvánulhat még meg. A devecseri lomin vette a tartályát? Mindegy is, mi volt benne, hiszen kimosta jó forró ultrás vízzel? Inkább mégse gondolok bele.

 

 

A karbonlábnyom meg egy vicc. A sírva röhögős fajtából.