Szerintem, mármint szigorúan szerintem a magyar boros közélet és boros közírás egyik nagy tartozása, hogy senki nem merte feltárni a magyar borásztársadalomat keresztülhúzódó törésvonal okát és lényegét.

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni akkor azt mondanám, hogy van az a kör akik a rendszerváltás környékén jó helyen voltak jókor és állami vállalatok ügyes privatizációjával kaszírozott százmilliókból, vagy az egykori állami gazdaságok és téeszek, megyei pártközpontok vezetéséből ügyesen megszereztek hatalmas területeket. Ezek az egykor pártvonalon futtatott kéderek hirtelen zöldbárók lettek majd mostanra jovális agrárvállalkozásokká, sőt nem ritkán romantikus családi gazdasággá avanzsáltak. A másik kör a gyütmentek akik más területen megekereett több vagy kevesebb pénzükből csak egy jó tíz évvel az előzők után, már jóval drágábban tudtak csak jellemzően sokkal kisebb területeket megvenni. Ezen két kör között kimondatlan és burkolt feszültség van.

Ülj le és listázd ki a 90-es években felfutott sztárborászokat és jellemzően tudni fogod, hogy kikről beszélek. Persze kivételek vannak és a mérték is lehet más. De a modell az ez. Most már persze a második generáció veszi át a stafétát és ők szerintem néha még annyit sem tudnak arról, hogy a szüleik pontosan hogyan is szerezték a 10-20-50-100 hektárjaikat. Ők abban nőttek fel, hogy ők az élet császárai, lé van dögivel és mindenki rajong értük.

A Laposáék persze ebben a témában kispályások, nem is ők a legjobb példák erre. De azért egészen más a hozzáálláuk nekik az egész ágazathoz mint azoknak akik konkrétan a belüket kidolgozták minden egyes karóért és négyzetméter földért.