Augusztus 22-én múlt 97 éve, hogy megszületett Ray Douglas Bradbury, amerikai sci-fi író, költő.

 

Ray Bradbury

Csak egy óra a nyár

- Kész? 

- Kész. 
- Most?
- Hamarosan.

- A tudósok igazán tudják? Ma fog történni, máma? 
- Figyelj, figyelj; majd meglátod.

 

A gyerekek egymáshoz préselődtek, mint megannyi rózsa, mint megannyi bogáncs összekeveredtek; kifelé bámultak a rejtőzködő Napra.

Esett.

Hét éve esett egyfolytában; ezer meg ezer nap halmozódott fel, egyik végétől a másikig megtöltve esővel, az ömlő és doboló vízzel, záporok édes kristályával, viharok haragjával, melyek úgy felkorbácsolták a tengert, hogy a hullámok elöntötték a szigeteket a bolygón. Ezer meg ezer erdő porladt szét az eső alatt, és ezerszer kinőtt, hogy újra szétporladjon. 
Az élet örökre ez volt a Venuson - ez pedig a gyerekek osztályterme volt, az űrhajós férfiak és nők gyerekeié, azoké, akik idejöttek ebbe az esős világba, hogy megteremtsék a civilizációt, és leéljék életüket. 

- Csitul, csitul!
- Igen, igen.

Margot külön állt tőlük, a gyerekektől, akik nem emlékezhettek olyan időre, amikor nincs eső, eső és eső. Mindannyian kilencévesek voltak, és ha hét évvel ezelőtt előfordult is olyan nap, amikor felbukkant a sugárzó csillag, hogy egy órára megmutassa az arcát a kábult világnak - nem tudták felidézni. 
Néha éjszaka hallotta őket forgolódni, és tudta, hogy aranyló vagy sárga töltőtollakról álmodnak, azokra emlékeznek, vagy egy hatalmas érméről, mellyel meg lehet vásárolni a világot. Tudta, azt hiszik, hogy valami melegségre emlékeznek, mint pír az arcon, melegre a testben, a karokban, a lábakban és a reszkető kezekben. De aztán mindig felébredtek a kitartó dobolásra, a végeérhetetlen rózsafüzérpergésre a tetőn, a sétányokon, a kertekben, az erdőkben; és az álmaik szertefoszlottak.

 

Tegnap, egész tanítási idő alatt a Napról olvastak az iskolában. Hogy mennyire hasonlít a citromra, és hogy milyen forró. És kis történetet, esszét vágy verset kellett írni róla.

 

 

Úgy érzem, a Nap egy virág, 
Mely egy órát mosolyog miránk.

 

 

Ez volt Margot verse, amelyet halkan olvasott fel a csendes osztályteremben, míg odakint esett az eső.

 

 

- Á, ezt nem te írtad - tiltakozik az egyik fiú. 
- De én írtam - mondta Margot. - Én írtam. 
- William! - szólt rá á tanárnő a fiúra.

 

(folyt. köv.)

 

 

 

M. Nagy Péter fordítása

Vass Mihály rajza