Galambosi László

Ácsorogva

Mintha anyám jönne a Hold kapuján át.
virágból a szárnya, kosarában pávák.
Csillaggal telt csőrök csendülnek, a hajnal
habzik völgykehelyben; mézes sugarakkal
ringnak kölyök-folyók. Zománcos fejőke
zsong az istállókban, tükröz csikók szőre.
Paták dübörögnek, harangkongás támad.
Virágból a szárnya.. . Látom-e anyámat?

Tollát a képzelet tárja, hogy elérjem.
Gyűrűz az árvaság, függök tüzes térben.
Virágból a szárnya?.. . Csontjai a földben,
mint fekete gallyak porladnak törötten.
Hiába szólítom. Hiába kiáltom.
Ujjamat bíborba mindhiába mártom.
Nem érintem többé. Még mélyebbre zökken.
Fejfák mögött állok, ciprustornyú zöldben.

Hó készül a tájra, cserjék homlokára
sötét lángot röptet számkivetett kánya.
Szelek szekerébe gyeplőzve a darvak.
Fölnéznek az égre, kik holtat siratnak.
Merengek az égre, földbe látok, földbe.
Anyám csigolyái világolnak körbe.
Mindegyikben gyertyák, fölaranyló lánggal.
Hívnak, hogy béküljek vasbögyű Világgal.

Hogyan békülhetnék? Jaj, mikor béküljek?!
Engem a Virágok Országa is büntet.
Virágok Országa! Fájdalom Hazája!
Míg fehér bölcsőtől sírig fut az Árva;
verik, korbácsolják, roskad markolt kőre,
koronát hullatva hasad vásott bőre.
Koronát hullatva kelne, hogy fölálljon.
Indulna, amerre világít a lábnyom.

Apjához sietne, de hol már az apja?
Lobognak a bokrok, szarvasok agancsa
jéglámpákat emel, koppant szirtfokokra.
Hó poroz palásttal letakart dobokra.
Hallgat a harsona. Csak csontok ropognak.
Olajfás ormokon árnyak sokasodnak.
Uram! Ha késedre fröccsen gyötrött vérem,
poklokban fagy röggé farkas-büszkeségem.