A beígért, nagyon megkésett beszámoló Lofotenről (majdnem teljesen copy paste, ezért lehet, h helyenként értelmetlen utalás van benne):

7-kor indult a komp (a nyolcórásra már nem volt autósjegy), 6:15-re kellett kint lennünk, 6:50-kor el is kezdtek beszállítani minket. Elég laza nép a norvég, kevés dolog működik arrafelé pontosan, a fentemlített ár-apálytól eltekintve. 7 után kicsivel elindultunk és élveztük a mini-szigetek látványát, melyek közt átlavírozva kijuthatunk a nyílt óceánra. Az utolsó kis szigetecskék egyikénél - ekkor olyan másfél órája voltunk vízen - bemondta a kapitány, hogy ne nagyon mászkáljunk, vagy ha igen, nagyon óvatosan, és semmit ne hagyjunk az asztalon, mert nagyon erős hullámokra (videó) kell számítani. És akkor elkezdődött a hullámvasút (videó). Először csak enyhe hullámvasút volt, de aztán az emberek elkezdtek rosszul lenni és bizony nem is mindenkinek sikerült zsákba intézni az intézendőt. Mi családilag remekül bírjuk a hajókázást, most sem lettünk rosszul, de bizony nem sokon múlt. 4 óra tömény himbálózás után én eljutottam oda, hogy kikészítettem egy szem gyógyszert, de nem mertem bevenni. A férjem is zöldült eléggé, de akkor már láttuk az úticélt és hamar ki is kötöttünk. Végre indulhattunk felfedezni ezt az óceánból kiemelkedő kőszörnyeteget, a Lofoten szigetcsoportot. Az eső kis szünetekkel szakadt és 9 fok volt, de az út minden percét élveztük. Különösebb terv nélkül elindultunk észak felé, követve a tömeget. Egy ideig mentünk elszántan, de aztán nem bírtuk tovább és megálltunk gyönyörködni. Innentől kezdve nagyjából így telt a napunk: 500 méter autózás, 10 perc gyönyörködés. A lofoteni autóút ezt szerencsére lehetővé tette a rengeteg parkolóval és megállóöböllel.
Lassan kibontakozott egy útiterv, legalábbis volt elképzelésünk, hogy nagyjából hova akarunk eljutni. Eleve reménykedtem benne, hogy meg tudjuk nézni Nusfjordot, ezt a gyönyörű kis halászfalut, de nem mertem komolyan tervezni vele, mert abban sem voltunk biztosak, hogy sikerülni fog autóval felférnünk a kompra. Kiderült tehát, hogy eljutunk Nusfjordba, így arra vettük az irányt. A "sziget" belseje is tele van vízzel, tavakkal, így tényleg kizárólag a navi alapján tájékozódhatunk, különben elsőre tuti eltévedtünk volna. Nusfjord egy picike falu, tipikus vörös, fehér szegélyű faházakkal. Ma skanzenként üzemel, egy-két házban meg is lehet szállni, de igazából nincs a faluban annyi látnivaló, hogy érdemes lenne megszállni. Egyszer majd, amikor kimondottan csak Lofotent akarjuk megnézni és ott töltünk mondjuk 4-5 napot, akkor majd talán pont itt (is) szállunk meg. Viszonylag korán értünk oda, és rögtön a hajóút után nem nagyon vágytunk reggelire, így már 12 előtt faltuk az ebédet, én ismét olyan finom tejszínes-tárkonyos hallevest. Ebéd közben észrevettük a szemközti sziklán hemzsegő sirályokat. Borzasztó hangosak voltak, és elképzelhetetlenül nagyok. Igazi tengeri, mit tengeri, óceáni sirályok. Ebéd után jó félórát azzal töltöttünk, hogy az újdonsült sirálycsaládokat lestük. Nagyon cukik a sirályfiókák, kis fehér hógolyók :-)
Nusfjord után bevettük magunkat a sziget legbelsejébe, ami persze idézőjeles, mert az egész sziget(-csoport) egy keskeny hegyvonulat, itt-ott megtörve az óceánnal, így nemigen van belseje. A férjem még reggel látott egy Glasshütte feliratú táblát, gondoltuk, most jól megnézzük, mi akar ez lenni. Egy óceánparti, fűvel borított tetejű, körben csupa üveg kis házikóhoz vezetett az út, ami egy üvegfúvó műhelyt és egy ajándékboltot takart. Életünkben először, igaziból láttunk üvegfúvást, és üvegfúvott tárgyakat. Ezek nem azok a papírvékonyságú üvegek, amiket méregdrágán kapni az áruházakban és egy nagyobb pislogástól megrepednek. Ezek vastag, masszív cuccok, olyannyira masszívak, hogy egy miniváza 250 gramm. Hármat vettünk és egyáltalán nem aggódtunk, hogy majd baja esik a repülőúton. (Nem is esett.) Elbeszélgettünk a tulajokkal, egy norvég-német házaspárral, a férj fújja az üveget, a feleség pedig a kasszánál van. A házzal szemben, az út túloldalán van egy másik hasonló épület, egy kávézó, a Glasshütte tárgyaival díszítve. Egységáras az "uzsonna" - ez Norvégia északi részén egyébként szokás és nekünk nagyon tetszett -, kávé vagy tea, és egy süti a büféasztalról. Mi gofrit ettünk és borzasztó rossz kávét ittunk hozzá (a norvég kávé borzasztó). Ezután, mivel még mindig nagyon korán volt, elmentünk Lofoten déli csücskébe, az A nevű városba. Ez a hely pont ennyi említést érdemel.
Igyekeztünk időben visszaérni a kikötőbe, hogy biztosan legyen helyünk a kompon - bár az előreváltott jegy egyben helyfoglalás is. A kikötőben tudtuk meg, hogy minden kompjárat törölve lett, és a következő - az egyetlen - 23:45-kor indul. Megnyugtattak, hogy mindenképp helyünk lesz a kompon, és menjünk el még nyugodtan nézelődni, de nemigen mertünk már autóval elmozdulni. Pedig egész éjszaka világos volt, megtehettük volna. Így viszont csak a közeli kempingbe gyalogoltunk át, remélve, hogy találunk egy éttermet. Sajnos nem jártunk sikerrel, viszont a kisboltban találkoztunk Norvégia egyetlen, angolul nem beszélő emberével. Na jó, ez nem igaz, mert az üvegfúvó ember is csak németül beszélt. Elég sokat kellett várni a kompra, ami bár 10 után nemsokkal megérkezett, de éjfélig nem indult el, közben egy tévériporter is körbejárt, férjemet is sikerült rávennie egy interjúra :-) A hosszú késés jóvoltából teljesült a titkos vágyam is: Lofotenről csodálhattuk az éjféli napot (oké, "napot", mert borult volt az ég). Hazafelé a reggeli viharos szélből semmi nem maradt, sőt, a felhők is felszakadoztak, így tükörsima vízen tettük meg az utat, a horizonton egyensúlyozó nap társaságában.