Kőszeghy Elemér

 

 

VASÁRNAPI PENTATON

 

mint parasztkézben a karcsú kasza,

pirkadat suhint az ég tövében,

s a ráncos kövek közt – kanális-mélyen –

szétszivárog az ólom-éjszaka

 

öcsém szendergő rozs-arany haját

vörös simítás veszi kezébe,

agya még álom-moziba tér be,

ajkán maroknyi mosoly s hallgatás.

 

apám mellében az asztma pihen,

belülre fordult a köhögése,

a vad zihának alkonyig vége,

amíg csend van, fényt szív le sebtiben.

 

anyám talpon: már tüzet is rakott,

langy tejillat leng, pár orgonát tép,

s mikor sóhajként szobámon átlép,

szemében hozza az egész napot…

 

a lány-arcú reggel égboltot meszel,

s az agg kövekre ragyogás pattan,

remény mosakszik a szív-katlanban:

kamaszhangon egy népdalt énekel.

 

 

Verecke [143-144.]