Sikerült megoldanom egy tyúkszemtapasszal. Egy belül lukas kör alakú, kb fél centi vastag tapasszal körbevettem a sebet, így minimalizáltam a kontaktot a seb és a cipőm között. Néha lefelé azért felszisszentem ha pont úgy kaptam el egy szikladarabot, de összességében működött.

A verseny amúgy a kisebbik Irontrail volt (133km/7000d+) St. Moritzból futottunk el Davosba, és csak 5 köztes frissítőpont volt, életem eddigi legdurvább versenye volt. (igaz, nem volt túl sok versenyem eddig, de ezzel tényleg megszenvedtem)38 óra 50 perc alatt értem be, (bő 6 órával terven túl) 64/128 lettem, úgy hogy féltávig folyamatosan fel akartam adni, annyira szarul ment, de sosem sikerült. Első ponton nem volt pofám, 25 kmnél nagyon égő lett volna, pedig semmi erőm nem volt már akkor sem. Másodiknál nem lehetett (45km), pedig ott már 0 volt az energiaszintem. Harmadikig elvergődtem (69) keselyűkkel a vállamon, ott meg annyira végem volt hogy nem találtam senki hivatalos személyt akinél bejelenthettem volna (pedig volt bőven, de csak szédelegtem és lerogytam a sarokba) Aztán ahogy ott pilledeztem, kaptam egy tál ételt, és csodák csodájára tudtam enni, (addig az nem sikerült, azért is voltam annyira oda) bennem is maradt, így szép lassan jött vissza az erő. Több mint egy óra evés/emésztés után úgy döntöttem továbbindulok, pedig a nehezebbik fele volt hátra. Aztán innentől kezdve "szárnyaltam" a záró 22 km es etapon a 20 időt repesztettem, úgy értem célba mint aki most kezdte. Óriási volt az újraéledés, nem éltem még át hasonlót.