Turza Sándor

Éltető könnycsepp

Lelkem mélyén hűs vizű csendes patak halad,
nem vágyik hosszú útra, inkább csak simogat.
Ápolja, gondozza a magába süllyedt
fölcsillanó élményköveket.
Nem heves szertelen, türelmes,
volt győzhetetlen.
Látott egy gyönyörű álmot, lelkem barázdáiba
utat vágott.
Igen, akkor még folyóra vágyott.
A folyóban nőve meg tengerre tört volna,
lett volna újra heves, hullámokat korbácsolva.
Mosolyog most rajta a nap heve,
s tudja maga is, egy felhő az ő kedvese.
Mikor majd az könnyezik felette
folyóhoz igyekszik hirtelen áradva, megeredve.
Idő teleik majd, napra-nap,
elbújik a nap, a felhőkből éltető könnycsepp fakad.