Folytatás:
A pervomajszki múzeum szabadtéri gyűjteményének jelentős része a rakétabázis korábban említett egykori zárt, harci területére esik, amelyet egykor összetett, többszörös védelmi rendszer biztosított. A 3 - 4 sor drótkerítés mellett mikrohullámú érzékelők, szeizmikus érzékelők, lépésjelzők, önálló kapacitív rendszer (a szenzorok már 2 méterről bejeleztek), és persze elektromos kerítés (békében 800 volt, harckészültség esetén 3000 V feszültség alatt) garantálta, hogy egy légy se tudjon észrevétlenül bejutni a területre. Mindezeken kívül természetesen őrség is volt, igaz az automatizált rendszereknek köszönhetően csak alig néhány fő. A harci területen belül elhelyezett, a terepszint felett ajtó nélküli őrházikóba (középső fotó) csak egy kb 20 m hosszú keskeny alagúton keresztül lehetett a szolgálatban levőnek bejutni, így még az őr sem kerülhetett a siló és a rakéta közvetlen közelébe. Az épület tetején 360°-ban pásztázó géppuska óvta a zónát. Az alagút bejárata a jobb szélső fotón látható.
A siló közelében kiállított elképesztő méretű technikákról, a közvetlen kiszolgáló gépjárművekről is érdemes néhány szót ejteni. Elsőként jöjjön az RT-23UTTH (SS-24) interkontinentális ballisztikus rakéta 15T284 típusjelzésű szállítójárműve. A MAZ-537 által vontatott szerelvény a rakétával együtt 261 tonnát nyomott (üresen is 135 tonna), így azért érthető, hogy miért volt szükség a vontató mellett egy toló gépjárműre is. A hátsó MAZ-537 villás tolórúdja az alsó fotókon látható helyen/módon csatlakozott a szállítóhoz, így összesen 10 motor mozgatta (és fékezte) az irdatlan tömeget: a vontató és a toló MAZ 525 - 525 lóerős erőforrása, valamint a toló felépítményén levő 200 kW teljesítményű aggregátor által táplált 8 villanymotor, amelyek a rakétaszállító első felfüggesztésének 16 kerekénél segítette szükség esetén a meghajtást (jobb felső fotó). Az tolóval együtt 50 méter hosszú szerelvény a legközelebbi vasúti pálya és a siló között mozgatta a rakétát. Ha már mozgatás: hogy egy defekt (amire - az akkori ukrán/szovjet utakat ismerve - megvolt az esély) ne lassítsa a haladást, a MAZ gumiabroncsainak levegőnyomását a vezetőfülkéből lehetett szabályozni, másrészt kitalálták, hogy levegő helyett megkeményedő habbal fújják fel a kerekeket.
A bázisra érve a szállítóról egy másik, 15U165 típusú, szintén hatalmas nyerges vontatóra emelték/”csúsztatták” a rakétát, ami végül felállította majd beemelte, helyesebben leeresztette a silóba. Ez a „kicsike” is mintegy 29 m hosszú, és üresen 105,5 tonna… A jobb oldali fotókon egy kisebb beemelő szerkezet látható MAZ-543-re rögzítve, amivel külön az SS-19 rakéta vezérlőegységeinek, fedélzeti irányítórendszereinek helyt adó szelvényt mozgatták.
A 309. rakétaezred 42 éves fennállása során R-12 (SS-4), UR-100 (SS-11), UR-100N (SS-19) és RT-23UTTH (SS-24) típusú rakétákkal dolgozott, a mostani helyére 1968 végén diszlokált. A jelenleg is látható 39-40m mély, megerősített siló típust az SS-19-es rakéták részére építették, később az SS-24-eseket is ezekbe telepítették. Sokkal korszerűbbek és ellenállóbbak voltak, mint elődeik. A 121 tonnás acél-beton zárófedelet alig 6-8 mp alatt nyitotta a hidraulika-rendszer. Érdekesség, hogy egy-egy ilyen „sapka” 9,2 tonna paraffint is tartalmazott, ami rendkívül jó neutron elnyelő/moderáló anyag (jobb szélső fotó), további védelmet biztosítva ezzel a silóban rejtett rakétának. A siló körül látható kis kupolákban gamma szenzorok működtek, a köztük levő kissé magasabb szerkezet pedig egy vevőantenna. A silót a ’90-es évek vége felé feltöltötték betonnal, ma már csak egy 6-7 méter mély akna látható belőle.
A bal szélső fotón a folyékony hajtóanyagú rakéták 31 tonna kapacitással bíró 15G96 jelzésű üzemanyag szállító nyerges vontatója látható (szinte majdnem ugyanígy néz ki az oxidáló anyag tankerja is), a középső képeken pedig a harcálláspont 40 méter hosszú szállítója és - csakúgy, mint a rakétáknál - beemelő szerkezete, szintén a már említett MAZ-537-el vontatva.
A bázis belső zónájában található a ’60-as években épült régi ezred-harcálláspont, és az ettől kb 50 méterre levő, a ’80-as évek vége felé silóban elhelyezett új, 12 szintes HÁP, amely kialakítását, szerkezetét, védelmi rendszereit, technológiáját tekintve már teljesen új vonalat képviselt. A következő részben fogok erről írni bővebben, mert nagy élmény volt a megtekintése! Ebből a felszínen csak egy 9-10 m átmérőjű, szigeteléssel borított fedés látszik, azon pedig az ismert gamma-sugárzás érzékelők, antennák, és a vészkijáratok nyílásainak ajtói.
A történethez még annyit: az ezredet 2001-ben feloszlatták, az utolsó SS-24-eseket 1998-ban távolították el, majd semmisítették meg, a nukleáris tölteteket pedig 1996 nyaráig visszaszállították Oroszországba. Az SS-24-esek silóit a START-1 szerződésnek megfelelően 1998 és 2001 között felszámolták, robbantással vagy egyéb módszerrel biztosították, hogy ne maradhassanak működőképes, használható állapotban. A rakétabázisból 2001 októberétől lett múzeum, a gyűjtemény azóta folyamatosan gyarapodik.
Folytatása következik…
