Kölcsey Ferenc

 

 

HOLDHOZ

 

    Hold, szelíd hold, felhőd kárpitjában

Sokszor könnyes szemmel néztelek,

Képét láttam arcod súgarában,

Sohajtási voltak a szelek.

Karjaim kinyiltak, hő keblemre

Hogy szorítsam a szép ideált,

Ah de halhatatlan gyötrelmemre

A hevűlő megcsalatva állt!

 

    Vágyaimtól gerjedő reményem

Őt nyomozza most is, szüntelen,

Ah de ködben elborúlt ösvényem

Tévedeztet kínos éjelen!

Ismeretlen messze föld vidékin

Kísér s hurcol titkos érzetem;

Rengetegben, sziklák omladékin,

S vad pusztákon árnyát kergetem.

 

    Élsz-e tündérberkek szent homályán?

Ohajtásim ott is rengenek;

Túl az égen, túl a csillagpályán

Gondolattal messze röppenek.

Képzetemben száll egy édes álom,

Lángvonással egy kép bennem ég,

Folyton érzem, és mégsem találom,

Itt közel leng e bús messzeség.

 

    Szív, örvényed zajgó hullámában

Árad és forr mély hevűleted;

Ah magaddal küzdesz e hijában?

S tennen álmod képét kergeted?

Érzem innen kelni rejtekedből

E borút, mely titkosan hervaszt;

Szív, derülj ki lassan fellegedből,

Vagy dobogva szaggasd széjjel azt!

 

 

A magyar klasszicizmus, Cseke, 1825. május [148.]