Kölcsey Ferenc

 

 

AZ ACATIA

 

Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok

        Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;

Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,

        Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;

Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,

        Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.

„Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,

        Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia.

Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek,

        S felnyílt kedvesimért illatozó kebele.”

 

 

Az erdő poézise, 1811. december 5. [129.]